A hosszú kanyar Ostiglia felé: szentimentális utazás színházak, motorok és folyóparti tűzijátékok között
Itt járunk Mantova megye határán, karnyújtásnyira Polesine vidékétől. Ahhoz azonban, hogy elvigyem önöket Ostigliába, teszünk egy nagyobb kanyart, mert vannak olyan kitérők az úton, amelyek önmagukban is megérnek egy egész utazást.
Mantovát elhagyva az első állomás Bigarello. Itt vásárolt malmot 1618-ban Tristano Martinelli: a Gonzaga-család udvari bolondja, komikus színész és akrobata, de legfőképpen Arlekin (Arlecchino) maszkjának megalkotója, akit később Goldoni tett halhatatlanná.
Rögtön ezután érkezünk Castel d’Ario városába, ahol Tazio Nuvolari, a „Repülő Mantovai” született. Minden idők egyik legnagyobb autó- és motorversenyzője, akit Ferdinand Porsche így nevezett: „a múlt, a jelen és a jövő legnagyobb versenyzője”. Két hatalmas mantovai alak, a színház és a sebesség, egymástól mindössze néhány kilométernyi távolságra.
Ezt a tágas kört folytatva érünk el végül Ostigliába, amelynek gyökerei egyenesen a római korig nyúlnak vissza: egykori katonai és kereskedelmi előörs volt, egy kulcsfontosságú csomópont, ahol a Birodalom nagy útjai keresztezték egymást. Gyakran jártam Ostigliában. Sok-sok évvel ezelőtt – nagyon régen volt már – az Isola Boschina természetvédelmi területen dolgoztam, majd onnan folytattam az utamat a Pó-deltája felé, ahol egy régi világítótorony helyreállításán dolgoztam. Ha belegondolnak, gyakorlatilag ez a létező leghosszabb és legfárasztóbb módja annak, hogy az ember eljusson a tengerhez!
Végül, pont ott szemben fekszik Revere (ma Borgo Mantovano), ahová már csak azért is el kell látogatni, hogy megcsodáljuk a Gonzagák pompás hercegi palotáját (Palazzo Ducale). Én azonban leginkább a Santa Mostiola búcsú idején fordultam meg itt gyakran, amelyet július utolsó hétvégéjén tartanak, péntektől keddig. Kedd este, a vásár zárásaként, a megye – sőt, a környék – legszebb tűzijátékát lövik fel az égbe. Igen, tudom, augusztus 20-án ott van a budapesti parádé… de amíg nem láttam a dunai tűzijátékot, addig a reveri Pó-parti fények számomra a létező legjobbak voltak. Egyik oldalon a Pó partjai, a másikon a Duna: a történelem változik, a folyók cserélődnek, de a csodálat ugyanaz marad.
Ostiglia és Revere: A Pó két őrszeme
Földrajzilag és történelmileg Ostiglia és Revere ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyet csak a Pó folyó nagy, ezüstös szalagja választ el egymástól. Ostiglia, az ókori római Hostilia, a folyóparti gát mentén terül el, és hűen őrzi az egykori folyóparti települések jellegzetes szerkezetét. Logisztikai fontosságán túl ma a természet szerelmeseinek is igazi paradicsoma, az Ostigliai-mocsarak Természetvédelmi Területén belül (Riserva Naturale Paludi di Ostiglia). Ez Európa egyik legfontosabb védett lápos vidéke, amely tökéletes helyszín a madármegfigyelésre és a síkság abszolút csendjében való elmerülésre. A városközpontban középkori tornyok emelkednek ki, amelyek a folyót egykor felügyelő ősi várkastély maradványai.
A hídon átkelve Reverében (ma Borgo Mantovano része) találjuk magunkat. Itt a látvány azonnal megváltozik: a főteret a hercegi palota (Palazzo Ducale) geometrikus grandiozitása uralja, amely a reneszánsz klasszicizmus egyik remekműve, és amelyet Luca Fancelli tervezett a Gonzaga-család számára. Revere igazi, a maga nemében egyedülálló különlegessége azonban a Hajómalom (Mulino Natante): ez egy hű történelmi rekonstrukció a Pó folyón lehorgonyozva, amely bemutatja, hogyan fogták igába évszázadokon át a folyó erejét a gabona őrlésére. A két város együttes meglátogatása segít megérteni e határvidék kettős lelkületét: az egyik oldalon a mocsár vad természete, a másikon pedig a reneszánsz építészet kifinomultsága vár ránk.
Castel d’Ario: Dialektusok, motorok és a rizs kultusza
Mindössze tíz kilométerre Mantovától a föld nyelve megváltozik. Szó szerint. Castel d’Arióban nem a zárt mantovai dialektust beszélik – azt a városit, amit én is beszélek –, hanem a venetóit (velenceit). Ez a várost körülölelő gyűrűn kívüli szinte összes település sajátossága: magukba szívják a szomszédos megyék nyelvjárását. A kulináris gyökerek azonban büszkén és rendületlenül megtartják földünk leggazdagabb hagyományait. Az utam gyakran vezetett ide: azért jártam ide, mert az akkori barátnőm rokonai itt laktak, és ezeknél a családi asztaloknál értettem meg a konyhánk teológiai magasságait.
Castel d’Ario – kertelés nélkül – a létező legjobb mantovai rizottó fővárosa; itt a Vialone Nano rizsszemek tökéletes, peregve főzésének technikája szent művészet, különösen a „col puntel” változatban: ekkor a rizottó koronájaként egy szaftos, csontos sertéskarajt vagy grillezett sertésoldalast helyeznek a tányérra. Robusztus, őszinte fogás ez, amely nem ismer kompromisszumot. De a gasztronómia iránti hódolat Castel d’Arióban hamvazószerdán igazi kollektív rítussá alakul a hagyományos Bigolada ünnepével: az egész város megmozdul, hogy a főtéren több mint tíz mázsa (1000 kg) szardíniás spagettit (bigoli) készítsenek el és osszanak szét. Az itt született „Repülő Mantovai”, Tazio Nuvolari emléke, a bárokban visszhangzó velencei akcentus és a „col puntel” rizottó illata között Castel d’Ario a tökéletes manifesztuma annak az Itáliának, amely képes egyetemessé válni, éppen a legbensőségesebb részleteiből építkezve.
Egy színész és egy pilóta. A művészet és a sebesség őrülete.
Tristano Martinelli: Egy ikon születése
Vannak emberek, akik egyetlen ugrással egész világokat teremtenek. 1618-ban, amikor Tristano Martinelli úgy döntött, hogy malmot vásárol itt, Bigarellóban, már Európa-szerte ünnepelt híresség volt. Társulatvezető, akrobata, a Gonzagák kedvelt udvari bolondja, akiért a párizsi és madridi udvarok versengtek. Martinelli valami olyat tett, ami mindörökre beíródott a világkultúrába: a vásári komédiások ezerféle hagyományából összegyúrta Arlekin (Arlecchino) maszkját. Mielőtt Carlo Goldoni a 18. században rendszerbe foglalta volna, Arlekin maga Martinelli volt. Az ő anarchikus fizikuma, az ő pimasz beszédstílusa, az ő képessége, hogy gúnyt űzzön a hatalmasokból, miközben örökké az éhség és a zsenialitás határán egyensúlyozott. Martinelli a művészet tiszta őrületét testesítette meg: azt az elképzelést, hogy egy színes rongyokból varrt jelmezzel és egy fekete maszkkal újra lehet definiálni az emberi színjátékot. És az a bigarellói malom, a síkság csendjébe burkolózva, tökéletes menedéket nyújtott egy olyan embernek, aki egész életében gyorsabban futtatta a képzeletét, mint ahogy a valóság haladt.
Tazio Nuvolari, a repülő mantovai: Az ember, aki kihívta az időt
Míg Martinelli egy színház deszkáin száguldott, három évszázaddal később, mindössze néhány kilométernyi távolságra tőle egy másik mantovai már egy egészen más felületen, az aszfalton kezdett száguldani, elmerészkedve odáig, ahová előtte még senki sem mert. Tazio Nuvolari nem egyszerűen pilóta volt; a természet erejeként, élő mítoszként létezett, aki a sebességet drámai műalkotássá formálta. Castel d’Arióban született, törékeny alkatú, de acélos akaratú emberként. Úgy vezette a motorokat és autókat, mintha a fizika törvényei nem is léteznének; a sodródó, kontrollált csúsztatásokon (derapata) alapuló vezetési stílusa olyan volt, mint egy őrült tánc a szakadék szélén. Amikor Ferdinand Porsche minden idők legnagyobbikának nevezte, nemcsak a győzelmeiről beszélt, hanem arról az irracionális bátorságról is, amely képessé tette őt arra, hogy kormánykerék nélkül, egy franciakulccsal navigálva nyerjen versenyt, vagy hogy tetőtől talpig gipszben is autóba üljön. Nuvolari fogta a 20. század gépészetét, és ugyanannak a csodálatos, elszánt őrületnek vetette alá, amelyet Martinelli vitt a színpadra. Két különböző sors, amelyeket ugyanaz a föld és ugyanaz a megszállottság köt össze: az a vágy, hogy az idő soha ne érhesse utol őket.
Helyi tipp az utazáshoz:
Mint sok mantovai, én is nagy rizskedvelő vagyok, de különösen a mi saját rizsünké: a Vialone Nano-é. A szeme valóban „törpe” (nano), de tökéletes a mi rizottóinkhoz. Persze használhatják azt is, ami otthon van, de ha tehetik, próbálják ki ezt. Ha Castel d’Arióban járnak, térjenek be a Trattoria Stazione étterembe, pontosan a vasútállomással szemben. Itt kiváló Risotto alla Pilota-t és „col puntel” változatot ehetnek (ami azt jelenti, hogy a rizst grillezett sertésoldalassal vagy csontos karajjal „erősítik meg”). Ha pedig nem sikerül Hamvazószerdán a városban lenniük a Bigolada ünnepén, azt a zseniális szardíniás spagettit (bigoli) egyébként is megtalálják a trattoria étlapján.
Ha viszont Ostigliában vannak, keljenek át a Pó hídján, és álljanak meg Reverében a Taverna degli Artisti vendéglőnél, ahol a nagy folyó kulináris hagyománya a legmagasabb szinten mutatkozik be. A hely alapítója, Angelo Berti, a mantovai konyha ikonikus és felejthetetlen mesterszakácsa volt.