A kor politikai és társadalmi légköre nem kedvezett neki. A hatvanas és hetvenes évek megosztó évtizedek voltak, amelyekben a művészeket mindenkinél jobban bevonták a politikai csatározásokba — és aki nem állt ki nyíltan valamelyik oldal mellett, az megfizette az árát. Battistit elkötelezettnek nem mondható, slágerdal-énekesnek, felszínesnek tartották. A valóság természetesen más volt, de a korszak légköre nem tűrte az árnyalatokat.

Én is évekig nem hallgattam — és ezt szégyen nélkül mondom, mert mindannyian az adott kor gyermekei voltunk. Aztán az idő múlása segít megszabadulni a kondicionálásoktól, és az ember rájön, hogy valójában milyen művész is volt: az olasz könnyűzene igazi újítója, aki lenyűgöző szépségű dallamokat alkotott, olyan hangszerelésekkel, amelyek évekkel megelőzték azt, amit Európa többi része csak később fedezett fel. Mogol a szövegekben, ő a zenében — egy megismételhetetlen alkotói szövetség.

Ami végül megmarad, az a zene. És Battisti zenéje nagyon jól megmarad.