A longobárd főváros nyomában — Cividale del Friuli
Udinétől tizenhét kilométerre, a Natisone folyó mentén fekszik az a város, amely nevet adott az egész régiónak: Cividale, az ókori Forum Iulii, amelyet Julius Caesar alapított. De ami itt 568-ban történt, az teszi igazán egyedivé: amikor a longobárdok Alboin király vezetésével levonultak Pannóniából — a mai Nyugat-Magyarországból — Itália felé, éppen Forum Iuliinál bízta Alboin az első meghódított területeket unokaöccsére, Gisulfóra, akit herceggé nevezett ki. Így született meg Itália első longobárd hercegsége, Cividale pedig annak fővárosa lett.
Ma az UNESCO világörökség részét képező város kövei még ma is ezt a történetet mesélik — a Longobárd Kápolnában, a múzeumokban, az utcákban, amelyek a Natisone vájta szurdokra néznek. Egy közel ezerötszáz évet átívelő ugrás a múltba, alig néhány percre Udinétől.
Tizenhat évszázad csendje
A Longobárd Kápolna, vagyis a Santa Maria in Valle-oratórium, 760 körül épült a királyi udvar magánkápolnájaként — nem egyszerű imahely, hanem a longobárd hatalom jelképe Cividale szívében.
Belül hat női alak áll stukkóból, talán szentek, talán hercegnők, akik tizenhat évszázada figyelik a látogatót: elegánsak, ruházatukban bizánci hatásúak, s a mai napig titok övezi őket. Senki sem tudja biztosan, kik voltak, sem azt, mire szolgált valójában az épület, mielőtt a bencés apácák kolostorává vált.
1893 óta látogatható, bejárata a Natisone folyóra néz. 2011 óta az UNESCO világörökség része. De elég csendben belépni, a megfelelő fényben, hogy megértsük: itt nincs szükség táblára, amely mindezt elmagyarázná.
Az ördöggel kötött alku
Ez nem az egyetlen Ördöghíd, amit Olaszországban ismerek — és sosem értettem, miért éppen az ördöghöz kellett fordulni: egy angyal talán nemet mondott volna? Úgy harmincat számolnak belőlük szerte az országban — akár egy egész körutat is lehetne belőlük szervezni.
A híd 1442-től épült kőből, Iacopo Dugaro da Bissone tervei alapján, és egy hatalmas természetes sziklatömbre támaszkodik, amely a Natisone medrébe ékelődik — s éppen innen ered a nevét adó legenda.
A történet szerint, mivel nem tudták befejezni az építkezést, a cividalei lakosok az ördöghöz fordultak, aki felajánlotta, hogy egyetlen éjszaka alatt felépíti a hidat, cserébe az első lélekért, aki átkel rajta. Az alku megköttetett — de a lakosok, ravaszabbak lévén a vártnál, először egy állatot hajtottak át a hídon, az ördögöt pedig üres kézzel hagyták.
Ma a híd, amely több mint 22 méter magasan íveli át a folyó vájta szurdokot, Cividale abszolút jelképe maradt — és a legenda, természetesen, ma is él.
Kegyhelyek és határok
Castelmonte-kegyhely (9 km Cividalétól)
Az Alpi Giulie előhegyeinek egyik 618 méteres dombján trónol a Friuli legrégebbi Mária-kegyhelye — maguk a Cividalében letelepedett longobárdok választották ezt a helyet egy templom felépítésére, amely hamarosan több mint ezer éve tartó szüntelen zarándoklatok célpontjává vált.
Legenda is fűződik hozzá, s nem véletlenül épp a cividalei Ördöghídnál kezdődik: a történet szerint az ördög kihívta a Szűzanyát, hogy ki ér előbb a csúcsra — a tét maga a város volt. Ő nyert, az ördög pedig dühösen a közeli Monte Spichre zuhant, ahol egy szakadékot nyitott, amelyet ma is „az ördög lyukának” hívnak.
A Natisone-völgyek (7 km Cividalétól, San Pietro al Natisone felé)
Bevallom: még sosem jártam itt. És ez kár. Van egy barátom arrafelé, aki többször is meghívott, és most eljön az alkalom, hogy elmenjek. Sok mindent mesélt már róla, de úgy gondolom, jobb személyesen látni.
Itt még ma is beszélnek egy archaikus szlovén nyelvjárást, a nadiškót, és a nyelvi, kulturális és állami határok évszázadokon át egymásra rétegződtek anélkül, hogy valaha teljesen egybeestek volna. Ez a gubana szülőföldje, a csigaformájú sütemény, amelyről már meséltem Udine Konyhájában — itt született, sehol máshol, és minden család a mai napig őrzi saját titkos receptjét.
A völgyek ismeretlen legendákat is őriznek: ilyen a Krivapete legendája, mitikus asszonyoké, akiknek a lába visszafelé áll — alakjuk ott él mindenki képzeletében, aki errefelé nőtt fel. Nem képeslapfolklór ez, hanem élő emlékezet, amelyet nagymamáról unokára adnak tovább, egy olyan nyelven, amelyet az olasz állam évtizedeken át gyanakvással figyelt.
A völgyek fölé magasodik a Matajur-hegy, amelyet szlovénül „Nagy Nagymamának” hívnak: a csúcsáról állítólag egyik oldalon az Adriai-tenger, a másikon a Dolomitok látszanak. Egy nap, ígérem, én is elmegyek oda.
Helyi tipp az utazáshoz: Ha már Cividaléban járnak, ne induljanak el anélkül, hogy megkóstoltak volna egy pohár Schiopettinót — a Colli Orientali del Friuli őshonos szőlőfajtáját, amely az 1970-es években már-már kihalt, és csak néhány makacs termelőnek köszönhetően menekült meg az utolsó pillanatban. Színe intenzív, illata erdei gyümölcsökre emlékeztet, amit aki egyszer megkóstol, nem felejt el könnyen.
Mellé keressenek egy ropogós fricót valamelyik belvárosi osteriában — azt a vékony fajtát, amely szinte egy Montasio sajtból készült ostyára hasonlít, kívül ropogós, belül épp csak olvadós. Minden fogadós a saját titkos technikáját őrzi, és esküszik rá, hogy csak az az igazi.
És ha nyár végén vagy ősszel járnak errefelé, egy utolsó dolgot ne hagyjanak ki: az újbor ünnepét, amikor az osteriák megcsapolják a frissen érő hordókat, és a belváros egyetlen estére egy hatalmas közös asztallá változik.