Gubbio — A város, amelyet az idő elfelejtett felfrissiteni
Gubbio szürke, olyan kőből, amely soha nem is akart más lenni. A Monte Ingino oldalában megbújva úgy tűnik, mintha szándékosan, nem véletlenül állt volna meg a középkorban — és ez bizonyos értelemben igaz is: a XIV. században Közép-Itália egyik legerősebb városállama volt, elég erős ahhoz, hogy még örök riválisával, Perugiával is elismertesse magát. Itt találták meg az Eugubiumi Táblákat, hét bronzlapot, amelyek a legterjedelmesebb vallási és jogi szöveget őrzik, amely az ókori Itáliából fennmaradt — umber nyelven íródtak, évszázadokkal azelőtt, hogy Róma az egész félszigetre rákényszerítette volna a sajátját.
Szépnek emlékszem rá, mint minden umbriai és toszkánai középkori kisvárosra. A nászutunk egyik állomása volt, barátokkal együtt, és emlékszem, hogy megnéztünk egy középkori kínzóeszközöket bemutató múzeumot — komor, teátrális, gótikus rémálomba illő szerkezetekkel tele. Évekkel később megtudtam, hogy sok ilyen „középkori eszköz” — élükön a hírhedt nürnbergi szűzzel — valójában a XIX. században kitalált tárgy, amelyet valódi történelemként adtak el. Szerencsére a látogatás után helyrehoztuk a hangulatot: jól ettünk, és még jobban ittunk.
A levegőben lebegő tér
A Piazza Grande nem úgy áll a földön, mint minden más tér: mesterséges terasz, amelyet a XIV. században hatalmas, az alsóváros fölé nyúló boltívekre építettek, kifejezetten azért, hogy elbírja a Palazzo dei Consoli súlyát. Maga a palota szigorú, szinte katonás kőtömb, toronnyal, amely uralja az egész völgyet — belsejében a városi múzeum mellett az Eugubiumi Táblákat is őrzik, amelyekről már meséltem. De leginkább a tér maga az, ami megragad: rajta sétálva, tudva, hogy a lábunk alatt nincs más, csak üresség és középkori boltívek, egy finom, szinte kellemes szédülést érez az ember.
Alkonyatkor, amikor Gubbio szürke köve azt a borostyánszínt ölti magára, amely csak bizonyos hegyi városokat jellemez, a kilátás innen egészen az alant elterülő síkságig ér, és megérti az ember, miért éppen ezt a pontot választották a gubbiói hatalom szívének. Nem véletlenül: üzenetként. Innen mindent láttak, és mindenki látta őket.
A futás, amely egy évig tart
Minden május 15-én három csapat rohan fel három hatalmas, fából készült „cerivel” — egyenként közel háromszáz kilósak, tetejükön Sant’Ubaldo, San Giorgio és Sant’Antonio szobraival — a Monte Ingino oldalán, egészen a hegytetőn álló bazilikáig. Ez nem verseny a szó sportos értelmében: a beérkezés sorrendje öröktől fogva eldöntött, mindig Sant’Ubaldo nyer. A Corsa dei Ceri mégis olyan hévvel és odaadással zajlik, amely semmiképp sem magától értetődő, és a gubbióiak egész évben erre készülnek, mintha ez lenne az egyetlen nap, amely igazán számít. Ez is egy arca annak az Olaszországnak, amely évszázadok óta inkább városrészekre, contradákra és városokra tagolódik, mint országhatárokra — ahol a valódi identitás ott dől el, egy szent és az utcabeli szomszéd között, nem máshol.
Aki május 15-én nem lehet ott, felmehet a Sant’Ubaldo-bazilikához a felvonóval is — egy nyitott kabinnal, amely alig több, mint egy a levegőben lógó ketrec, és néhány perc alatt felkúszik a hegyre. Onnan fentről, a bazilikában őrzött szent testével és a lábunk alatt összezsugorodott várossal, jobban megérti az ember, mint bármelyik könyvből, miért ugyanaz Gubbióban évszázadok óta a hit és a városi identitás.
Kő és áhítat
Monte Cucco (12 km Gubbiótól) — Ahol megnyílik a föld és kitágul az ég
A Monte Cucco kettős hegy: fent az egyik legkeresettebb olaszországi égbolt a szabadidős repülés számára, ahol a felszálló légáramlatok minden évben ejtőernyősök és sárkányrepülősök százait vonzzák egész Európából; lent egy fordított világ, folyosókkal és szakadékokkal, amelyek több mint kilencszáz méter mélyen ereszkednek a sziklába — Európa egyik legmélyebb és legösszetettebb barlangrendszere, amelyet csak a XX. században tártak fel először, és amely még ma is a barlangászok célpontja.
A körülötte elterülő park Umbria egyik legvadabb tája: bükkerdők, karsztforrások, ösvények, amelyek dolinák és víznyelők között vesznek el, és egy csend, amely alig néhány kilométerre Gubbiótól mintha egy másik világhoz tartozna. Aki a turistaparkok szelíd, megszelídített hegyeit keresi, itt csalódni fog: a Cucco nem enged kedvezményt, tisztelettel kell bejárni. De épp ezért, aki átkel rajta, egészen másképp emlékszik rá, mint az utazás összes többi részére.
Gualdo Tadino (29 km Gubbiótól) — Kétszer született újjá a földből
Gualdo Tadino a nevében kétszer hordozza a történelmét: Tadinum, az ókori római város a Via Flaminia mentén, és Gualdo, longobárd nyelven „erdős hely”, az a név, amelyet azután kapott, hogy a longobárdok magasabban, a Monte Serra Santa oldalában építették újjá. De az igazi újjászületés évszázadokkal később, 1751-ben érkezett, amikor egy földrengés a földdel tette egyenlővé a történelmi városközpont szinte egészét. Amit ma látunk, letisztult, rendezett vonalaival, jórészt XVIII. századi újjáépítés — és épp ezért inkább a kitartás, mint az ókor történetét meséli el.
A város évszázadok óta híres kerámiájáról, olyan hagyományról, amely a középkorig nyúlik vissza, és amely ma is él a belváros műhelyeiben, első pillantásra felismerhető díszekkel és mázakkal. A felszín alatt pedig, szó szerint, gyógyvizek folynak, amelyek a város szélén álló fürdőket táplálják — ugyanannak a földnek egy másik, csendesebb arca, amely Gualdóban mindig is tudott pusztítani és újjászületni.
Helyi tipp az utazáshoz:
Gubbio a Colli Altotiberini DOC borvidékhez tartozik, amely a Tevere felső völgyét követi — szőlőtermesztő táj már az etruszkok és a rómaiak óta, akiket még Idősebb Plinius is dicsért a boraik minőségéért. Itt a fehérek között a Grechetto uralkodik, friss és ásványos, a vörösöknél pedig a Sangiovese, toszkán rokonánál egyszerűbb és könnyedebb, inkább a mindennapi asztalra, mint hosszú pinceérlelésre szánva.
A megkóstolásukhoz keresd fel az Enoteca Propreziót vagy a La Maschera Wine Bart, mindkettő a történelmi belvárosban található: két valódi cím, ahol a helyi címkék között kalauzolnak, nem pedig a véletlenre bízva a választást.