Montefalco — Ahol a szőlő emlékké valik
Montefalcót „Umbria erkélyének” hívják, és elég csak felérni ide, hogy megértsük, miért: a kilátóból a tekintet szabadon száll Assisi, Spello, Foligno, Trevi felett, egy egész dombokból álló mozaikon, amely mintha kifejezetten azért készült volna, hogy innen és sehonnan máshonnan nézzék.
De nemcsak a panoráma számít — Montefalco három olyan bor fővárosa, amelyek ugyanazt a földet mesélik el más-más módon: a száraz Sagrantino, erőteljes és csersavas, amely évtizedekig képes érlelődni; a Montefalco Rosso, lágyabb, a mindennapi asztalra szánva; és a Sagrantino Passito, édes, aszalt szőlőből készült, talán a legjellegzetesebb mindhárom közül — hajdan az ünnep bora, amikor a szüretet meg kellett ünnepelni.
A kisváros a Piazza del Comune köré épül, amelyet szinte érintetlen középkori falak vesznek körül, templomokkal, amelyek Gozzoli és Perugino freskóit őrzik — egy apró kincsesláda, amely néhány négyzetméteren évszázadnyi művészetet, hitet és földet mesél el.
A templom, amely múzeummá vált
A montefalcói San Francesco 1895 óta már nem templom — múzeum, de olyan, amely nem veszítette el a hely lelkét. Belül Benozzo Gozzoli 1452-ben egy egész freskóciklust festett Ferenc életéről: tizenkét jelenet fut végig az apszison, kevésbé híresek, mint Giotto assisi képei, de nem kevésbé intenzívek — sőt, bensőségesebbek, szinte személyesek, mintha Gozzoli közelről akarta volna elmesélni a szentet, a nagy ciklusok ünnepélyessége nélkül.
Mellette a Perugino Születés-képe egy újabb súlyos nevet ad egy olyan templomhoz, amely méretéhez képest túl sokat is őriz belőlük. De pontosan ez Montefalco lényege: egy kis kincsesláda, amelynek nem kell nagynak lennie ahhoz, hogy fontos legyen. Az ember gyors pillantással lép be, és egy órával később lép ki, meglepődve, hogy mennyi idő telt el észrevétlenül.
Az erkély a semmi fölött
Montefalcót nem véletlenül hívják „Umbria erkélyének”: kilátójáról, a falu tetején, semmi nem állja útját a tekintetnek. Assisi, Spello, Foligno, Trevi — egyenként felismerhetők, ha tudja az ember, hova nézzen, egy síkság fölött lebegve, amely nyáron aranyszínűvé válik, télen pedig alacsony ködbe burkolózik, mint egy fordított tó.
Nem felszerelt kilátópont ez, táblákkal és érmés távcsövekkel: csak egy alacsony fal, egy kis tér, és az előtte megnyíló üresség. Az ember leül, néz, és megérti, miért éppen ezt a dombot választották a montefalcóiak, és nem egy másikat — hogy megtarthassák maguknak, minden áldott nap, egész Umbria legszebb tájképét.
Ahol a föld nagylelkűvé válik
Bevagna (7 km Montefalcótól) — A város, amely a középkori külső alatt római maradt
Bevagna Mevania volt, amikor még római város volt, kereskedelmi csomópont a Via Flaminia mentén, saját folyami kikötővel — és középkori utcái alatt ez a régebbi történelem sosem tűnt el teljesen. Elég lemenni néhány belvárosi épületbe, hogy megtaláljuk egy templom és egy ókori fürdő maradványait, egy fekete-fehér kockákból kirakott mozaikkal, amely tengeri lényeket ábrázol, és amely csaknem kétezer év után is szinte érintetlenül maradt fenn.
A falu igazi szíve a Piazza Silvestri, Olaszország egyik legszebb középkori tere: három templom és a Palazzo dei Consoli, egy kicsi, de harmonikus térben összegyűjtve. A csoportunkkal a nászutunk során meglátogattuk a Mercato delle Gaite papírkészítő műhelyét, ahol még ma is a középkori módszerrel készítik a papírt, rongyokat törve péppé: vettünk néhány ott, a szemünk előtt készült lapot. Mindezek ellenére lenyűgöző az ember találékonysága, amikor jó célra használja.
Trevi (10 km Montefalcótól) — A falu, amely olívaolajból és csendből él
Trevi egész Olaszországban híres a DOP minősítésű extra szűz olívaolajáról, amely Közép-Itália egyik legkiválóbb olaja, és amelyet a falut évszázadok óta körülölelő olajligetekben termelnek. Innen indul az Olívafák Ösvénye is, amely Spoletót köti össze Assisivel, olyan nyugodt tájon áthaladva, hogy „a meditáció és a csend földjének” nevezik — az útvonal mentén még ma is láthatók a XVI. századi szétszórt házak, ahol egykor a szüret idején az olajtermelők szálltak meg.
Maga a domb tetején fekvő falu őrzi a Sant’Emiliano-dómot Pinturicchio freskóival és egy románkori kriptával, valamint a San Francesco Múzeumi Komplexumot. Érdemes betérni egyik helyi olajütőbe is, hogy a frissen sajtolt olajat megkóstolva megértsük, miért veszik itt legalább annyira komolyan az olajtermelést, mint Montefalcóban a bort.
Helyi tipp az utazáshoz:
A Sagrantino DOCG borvidék apró — mindössze 660 hektár, nagyon kevés egy világszerte ismert borhoz képest —, ami jól mutatja, mennyire kötődik ehhez a pontos földrajzi ponthoz, sehol máshol nem reprodukálható módon. A bor eredetileg édes passitóként született, az umbriai húsvéti kalácshoz illesztve, és csak az elmúlt harminc évben kezdték szárazon is erjeszteni, ezzel Olaszország egyik legerőteljesebb testű vörösborává válva. Ha igazán meg akarod kóstolni, foglalj látogatást valamelyik történelmi pincészetben — az Arnaldo Caprai vagy az 1884-ben alapított Cantina Scacciadiavoli a legmegbízhatóbbak közé tartozik — ahelyett, hogy egy tetszőleges belvárosi borozóra bíznád magad.
Szeptemberben, ha erre jársz, keresd az Enologica Montefalcót: három napos utazás bor, ízek, művészet és zene között, amelyet a Consorzio Tutela Vini Montefalco és a Strada del Sagrantino szervez, a térség nagy borainak — Sagrantino DOCG, Montefalco DOC és Spoleto DOC — kóstolóival, gasztronómiai különlegességekkel, művészeti performanszokkal és pincészeti programokkal kísérve, foglalás alapján a nagyközönség számára is nyitva. És ha megtalálod a Passitót, ne hagyd ki: ez a Sagrantino legrégebbi és legjellegzetesebb változata, amelyet a montefalcóiak már jóval azelőtt ittak, hogy a bor világhírűvé vált volna.