Orvieto — A sziklára épült város
Orvieto egy tufakőzeten lebeg, amely szinte csoda folytán tartja meg — az etruszkok már évezredekkel ezelőtt menedéknek választották, és mindenki, aki utánuk érkezett, megértette, miért. A dóm, amelynek építését 1290-ben kezdték el a bolsenai csoda ereklyéjének befogadására, olyan homlokzattal büszkélkedik, amely inkább hímzettnek, mint épültnek tűnik: aranyozott mozaikok, rózsaablak, szobrok — egy évszázadnyi munka, hogy ekkora pompa születhessen.
Észreveszik, hogy a szakrális építészet gyakran főszerepet kap a választásainkban. Nem vallási hovatartozás miatt, hanem mert úgy hiszem, az emberben mindig is megvolt a szépség keresésének ösztöne, kívül és belül egyaránt. Az orvietói dómban — a sorsdöntő nászutunk során látogattuk meg — nem tudom, hogyan, de egyedül találtam magam egy freskó előtt, amikor felcsendült egy gregorián kórus, valószínűleg egy koncert próbája. Még ma is, ha visszagondolok rá, libabőrös leszek tőle. Beismerem: egy kórus egy templomban misztikus élmény, még annak is, aki nem hisz.
A homlokzat, amely hímzettnek tűnik
Az orvietói dóm 1290-ben egy pontos okból született: hogy őrizze a bolsenai csoda bíborvörös ereklyéjét, azt a vérfoltos lenvásznat, amely 1263-ban egy kételkedő papot meggyőzött Krisztus valódi jelenlétéről a megszentelt ostyában. Csaknem egy évszázadnyi munkára és tucatnyi mesterre volt szükség a homlokzat elkészítéséhez, és az eredmény egyedülálló Olaszországban: aranyozott mozaikok, amelyek a napfény szerint változtatják színüket, márvány domborművek, egy rózsaablak, amely mintha Andrea Orcagna kőbe vésett csipkéje volna.
Belül a San Brizio-kápolna őrzi Luca Signorelli remekművét — egy 1499 és 1504 között festett Utolsó Ítéletet, amely sok művészettörténész szerint közvetlenül Michelangelót ihlette meg a Sixtusi-kápolnához, harminc évvel később. De leginkább az általános hangulat ragad meg: az üveg helyett alabástromlapokon átszűrődő fény, a csend, a hallgatólagos felszólítás, hogy lassan járjunk. Nem véletlen, hogy pontosan itt történt velem az, amit korábban elmeséltem: egyes helyek mintha kifejezetten arra épültek volna, hogy valami megtörténjen bennük.
A kettős csigalépcsős kút
Bevallom, amikor beléptem ide, én, aki szédülésre hajlamos vagyok, azonnal rájöttem, hogy nem a nekem való helyen vagyok. De az akkora zsenialitás láttán érzett ámulat legyőzte a félelmeimet. Igazán lenyűgöző.
1527-ben, Róma kifosztása után, VII. Kelemen pápa Orvietóba menekült, és biztosítani akarta, hogy a város egy esetleges ostrom idején se maradjon víz nélkül. Megbízta Antonio da Sangallo il Giovanét egy ötvennégy méter mély kút megtervezésével, amely eléri a tufakőzet alatti vízréteget — egy olyan mérnöki alkotás, amely még ma is elakasztja a szót. A zseniális megoldás a kettős csigalépcső volt: 248 lépcsőfok két külön spirálban elrendezve, egy lefelé és egy felfelé, amelyek sosem keresztezik egymást. Aki öszvéreivel vizet hozott, így mehetett oda-vissza anélkül, hogy valaha is szembetalálkozott volna a felfelé tartókkal.
Hetven, a sziklába vágott ablak világítja meg az ereszkedést, olyan természetes fénnyel, amely minden lépcsőfordulónál változik. Lemenni egészen az aljáig, érezni a párát növekedni és a saját lépteink zaját sokszorozódni a visszhangban, előbb testi, mint történelmi élmény — kézzelfogható módja annak, hogy megértsük, milyen mélyre volt hajlandó ásni az ember, csak hogy ne maradjon ki a véletlen kezében.
A várból lett kert
1364-ben Egidio Albornoz bíboros, akit Avignonból küldtek, hogy visszaszerezze a pápaság uralmát az olasz városok fölött, a rupe keleti szélén négyszögletes erődöt építtetett, árkokkal és felvonóhidakkal körülvéve — egyszerre hatalmi jelzés és védelmi mű. Nem volt könnyű sorsa: 1390-ben az orvietói családok belharcai során lerombolták, 1450-ben V. Miklós alatt újjáépítették, a kör alakú toronnyal kiegészítve, és csak a XVII. században, VIII. Orbán idejében fejezték be véglegesen.
Ma az erődből kevés maradt — egy falszakasz, a tornyok, a kerek torony —, mert a többi, szinte meglepő természetességgel, az orvietóiak legkedveltebb közparkjává vált. Az ember Jack Zajac kortárs bronzszobrai között sétál, miközben a Paglia-völgy szabadon táruló panorámája nyílik meg a tekintet előtt. Egy hely, amelyet hatalomra és háborúra terveztek, évszázadok alatt olyan hellyé vált, ahol le lehet ülni az árnyékba, és nem gondolni semmire — talán ez a legőszintébb átalakulás, amit egy erődnek kívánhatunk.
Ahol remeg a föld, és őrködik a víz
Civita di Bagnoregio (25 km Orvietótól) — Lassan kihunyó szépség
Napnyugta felé érkeztünk, és ahogy a gyalogos hídon sétáltunk, a fények egyre közeledtek, és nem tudom, miért, de egy tüzet okádó sárkányt vártam, amely az alacsonyan szálló felhők közül bukkan elő. Már csak emiatt is érdemes élni — sárkányra várva. „A haldokló városnak” hívják, és ez nem csak szófordulat: Civita egy kis tufakiszögellésen ül, amelyet az erózió mindkét oldalról lassan felfal, és egy mély agyagszurdok szigeteli el a világ többi részétől. Az egyetlen odajutási mód egy hosszú gyalogos híd — nincs autó, nincs alternatíva —, ami még jobban felerősíti azt az érzést, hogy az ember egy lebegő, szinte időn kívüli helyre érkezik.
Belül néhány tucat állandó lakos tartja életben Bagnoregio egy olyan településrészét, amely megkövült betlehemre emlékeztet: köves sikátorok, egy apró dóm, éttermek, amelyek olajfából készült asztalokon szolgálják fel a meleg ételeket. Az ember úgy megy oda, hogy tudja: a szikla szó szerint minden évben veszít néhány métert — ez nem költői metafora, hanem valódi geológia —, és talán éppen ez a látható törékenység teszi még intenzívebbé a látogatást: az ember olyasmin sétál, ami előbb-utóbb már nem lesz sehol.
Bolsena (36 km Orvietótól) — A tó, ahol egy dóm született.
Bevallom: én magam is, épp most, rájövök, hogy több van belőlük, mint gondoltam. Tavakról beszélek, kisebb-nagyobb vízfelületekről, amelyek szerteszét bukkannak fel az országban. De megmondom nektek: rendben van a Comói-tó, rendben van a Gardai-tó, de ezeken az oldalakon tele leszek vízzel, hogy ne mondhassátok, nem szóltam előre. Olaszországban több van, mint amennyit hinnétek.
Bolsena az a hely, ahonnan szó szerint megszületett az orvietói dóm: itt kezdett vérezni 1263-ban egy megszentelt ostya egy cseh pap kezében, aki tele volt kétségekkel Krisztus valódi jelenlétével kapcsolatban az eucharisztiában — ez a bolsenai csoda, amelyet IV. Orbán pápa vitt Orvietóba, és amely néhány évvel később elindította annak a nagy katedrálisnak az építését, amelyet ma mindenki megnézni jön.
A falu egy vulkanikus tóra néz, amely a kráter eredetű tavak közül Európa legnagyobbika, olyan vizekkel, amelyeket az etruszkok szentnek tartottak jóval a kereszténység megérkezése előtt. Érdemes lemenni a partig, már csak a kontraszt miatt is: a kő és Orvieto szimbolikus súlya után Bolsena egy nyugodt, szinte csendes vízfelületet kínál, ahol el lehet tölteni egy délutánt anélkül, hogy másra gondolnánk, mint a fagylaltra — állítólag a környék legjobbja.
Helyi tipp az utazáshoz:
A központba feljutáshoz hagyd az autót a Piazza della Pace ingyenes parkolójában, és szállj fel a fogaskerekű vasútra — mindössze két perc alatt köti össze a vasútállomást a Piazza Cahennel, tíz-tizenöt percenként indul, alig több mint egy euróért. 1888 óta üzemel. Emellett ne hagyjátok ki a Pozzo della Cavát sem, hogy ott sétáljatok, ahol egykor az etruszkok jártak.
Asztalhoz ülve Orvieto jelképes fogása a gallina ubriaca (részeg tyúk) — lassan Orvieto Classico borban párolt csirke, fűszernövényekkel és fűszerekkel, míg a hús puhává nem válik, a bor pedig szósszá alakul. Előételnek keresd az umbrichellit: kézzel készített, vastag és szabálytalan formájú tésztát, amelyet általában helyi fekete szarvasgombával tálalnak.
Borhoz az Orvieto Classico DOC kötelező — Umbria egyik első DOC-ja —, valamint az Est Est Est, ezeknek a tájaknak a bora, a pápák bora.
.