A dombok bora— Cormons e i colli orientali
Cormons ma is magán viseli alapítójának nyomát: 610-ben Gisulfo erősítette meg, ugyanaz a longobárd herceg, akiről Cividalénál már meséltünk — az általa emelt falak még ma is körülölelik a történelmi belvárost. De igazán „a friuli bor fővárosaként” szerzett nemzetközi hírnevet: már a középkorban Európa legelőkelőbb asztalaira kerültek borai, Bécstől Moszkváig, Londontól a Vatikánig.
A Cormonst és a Colli Orientalit a szomszédos goriziai Collio-tól elválasztó határ nem geológiai, nem is éghajlati — pusztán történelmi: mindkét terület ugyanazon a talajon osztozik, az úgynevezett „Cormons-flisen”, mészköves márgán és homokkövön, amely a fehérboroknak jellegzetes ásványosságukat adja. Csak a politika választotta szét őket: Udine 1866-ban lett Olaszország része, Gorizia csak az első világháború után — két különböző sors ugyanazon a földön.
Gisulfo falai
Cormons történelmi belvárosában sétálni annyit jelent, mint egy tizennégy évszázaddal ezelőtt kijelölt terület belsejében járni: a Gisulfo longobárd herceg által 610-ben emelt falak még ma is körülölelik a város szívét, bár az eredeti erődítésekből kevés maradt láthatóan, mivel a későbbi századokban beépültek a városszövetbe.
A központban a Sant’Adalberto-székesegyház uralkodik, amelyet a XVIII. században építettek egy olyan helyre, ahol már a XIII. század óta kápolna állt: a barokk homlokzat, látványos lépcsősorával, egy olyan részletet rejt, amelyet kevesen ismernek — a föld alatt húsz XVII. századi sírkamra található, ahol néhány test a különleges klimatikus viszonyoknak köszönhetően természetes módon mumifikálódott, hasonló jelenség, mint a jóval híresebb venzonei múmiák esetében.
A harangtorony, amely magasságát tekintve a goriziai egyházmegyében csak az aquileiai után a második, messziről látszik a várost körülölelő szőlők között — vizuális, sőt szimbolikus tájékozódási pont.
A megfigyelőhely a határon
Cormons mögött emelkedik a Monte Quarin, mindössze 274 méter, de éppen elég ahhoz, hogy uralja az egész friuli síkságot. A tetején egy vár romjai állnak, amelyeket a krónikák 630-ra datálnak, de a történészek szerint már 610-ben felépítették ugyanazok a longobárdok, akik Gisulfóval Cividalét is megerősítették — ugyanaz a történet, ugyanaz a század, ugyanazok az emberek.
A vár később az aquileiai pátriárkák, majd a goriziai grófok, végül a Habsburgok birtokába került, mielőtt a XVII. században végleg elhagyottá vált. De a hely egy másik, közelebbi emléket is őriz: a hagyomány szerint III. Vittorio Emanuele király is felment ide az első világháború idején, hogy személyesen figyelje meg a frontot — ezt a helyet ma „A Király Megfigyelőjeként” ismerik.
A csúcsról, tiszta időben, a tekintet a Szlovéniától egészen a lagúnáig ellát — olyan panoráma, amely önmagában is megéri a gyalogos felkapaszkodást.
Két történet a sorok között
A bor, amelyet virágcsokorban hoztak (7 km Cormonstól)
Villa Russiz egy házasságból született: 1868-ban a francia Theodor de La Tour gróf ajándékba kapta apósától ezt a birtokot, és feleségével, Elvine-nel ideköltözött, hogy a szőlőtermesztésnek szentelje magát. A legenda szerint az első francia szőlővesszőket felesége számára ajándékozott virágcsokrokba rejtve hozta el Friuliba — egy romantikus gesztus, amely örökre megváltoztatta a vidék borászatát.
Elvine a maga részéről iskolát alapított a legszegényebb gyerekeknek, amely a lányok előtt is nyitva állt, olyan korban, amikor ez nem volt magától értetődő. Halála után a gróf mauzóleumot építtetett neki a birtok legmagasabb pontján. Az első világháború idején a villa katonai kórházzá alakult.
A rózsák apátsága (9 km Cormonstól)
Már 1161-ben „Monasterium Rosarumnak” nevezték: a Rosazzo-apátság olyan magasból uralja a dombokat, hogy tiszta időben a tekintet Szlovéniától egészen a trieszti öbölig, az aquileiai harangtoronytól az Adriai-tengerig ellát.
Itt, a XIII. századtól napjainkig, született meg Friuli néhány jelképes szőlőfajtája — Ribolla Gialla, Picolit, Pignolo — olyan szerzeteseknek köszönhetően, akik évszázadokon át a történelem legsötétebb pillanataiban is életben tudták tartani a szőlőművelést. Pincészete a régió legrégebbije.
Helyi tipp az utazáshoz: Mielőtt továbbindulnátok, térjetek be az Enoteca di Cormonsba, a Piazza XXIV Maggión: 1984 óta gyűjti egy fedél alá a Collio és a Colli Orientali tucatnyi termelőjének borait — a legegyszerűbb módja annak, hogy egyetlen délután alatt megkóstoljátok mindazt, amihez egyébként hetekig tartó pincelátogatásokra lenne szükség.
Mellé keressétek a Prosciutto di Cormonst: szinte minden más olasz sonkával ellentétben, ezt 48 órán át cseresznye- és babérfa füstjén füstölik — kézműves receptúra, amelyet egyetlen család, a D’Osvaldók visznek tovább, évente mindössze négyezer combot készítve, kizárólag szezonálisan elérhetően. Az eredmény édeskés, finom íz, egészen más, mint bármelyik másik nyers sonka, amit valaha kóstoltatok.
Ha estefelé érkeztek a városba, ne lepődjetek meg, ha mindenki a téren gyűlik össze egy pohár borra: itt az aperitivo nem egyszerű szokás, hanem szinte mindennapi közösségi szertartás.