A dalszerzők rendkívül fontosak voltak az akkori fiatalok számára: a mindennapok, az ifjúság és mindaz zenei hanglemezét dalolták, ami velünk történt. Az olasz popzene nagy része Rómából indult el. Antonello Venditti a hetvenes években érkezett az életünkbe — nem tökéletes hanggal —, és éppen ez volt a titka. Nem azért énekelt, hogy megmutassa magát, hanem azért, hogy mondjon valamit.

Lilly, Sara, Amici mai, Notte prima degli esami — minden dal egy tükör volt, amelyben felismertük magunkat. Befejezett szerelmekről, elárult barátságokról énekelt. Arról a tipikusan római melankóliáról, amely képes egyetemessé válni. Szobánkban hallgattuk, magnón, fejhallgatóval. Emlékszem a Népkönyvtári zenehallgatási estékre, ahol a lányokkal találkoztunk zenét hallgatni, és…

Zongorán játszik, nem a dalszerzőknél szokásos gitáron. Valami egészen más volt: egy költő egy dallammal. Egy olyan korszakban, amikor az olasz zene bonyolultságot és keveredést keresett, ő közvetlen érzelmet keresett — és mindig megtalálta.