Élőben láttam őket a mantovai Piazza Castellón, amikor a tér szabadtéri színházzá és mozivá változott — azok közé az esték közé tartozott, amelyeket az ember nem felejt el. Nem csak a zene fogott meg: a gitáros, Gigi Venegoni, úgy mozgott a színpadon, mint Pete Townshend a The Who-tól. Ugyanolyan energia, ugyanolyan fizikalitás, ugyanolyan magasság. De olyan technikával, amelyet Townshend nem mert volna magának tulajdonítani.

Az Arti e Mestieri 1974-ben alakult Torinóban, Furio Chirico dobos alapította Venegonival, Beppe Crovellával a billentyűkön, Marco Gallesivel a basszuson és Giovanni Vigliárral a hegedűn. Igen, hegedűvel — egy jazz-rock együttesben. Működött.

Stílusuk valahol a szimfonikus progresszív rock és a jazz-rock között helyezkedett el, egy teljesen olasz érzékenységgel, amely megkülönböztette őket angolszász referenciáiktól — King Crimson, Gentle Giant — anélkül, hogy utánozták volna őket. Az első album, a Tilt (immagini per un orecchio), szintén 1974-ben jelent meg, és ma is a legjobb munkájuk: teljesen hangszeres, összetett, de soha nem hideg.

Amit kevesen tudnak: ma is aktívak — és Japánban legendáknak tartják őket. Ez nem túlzás: többször játszottak a tokiói Club Cittàban, és japán újrakiadásaik gyűjtői tárgyak. Olaszország későn fedezte fel őket, mint általában. Én viszont nem.