A Perigeo neve csillagászati fogalomból ered: az a pont, ahol a Hold a legközelebb kerül a Földhöz. Tökéletes metafora egy olyan együttesnek, amely egymástól távoli zenei világokat akart közelebb hozni egymáshoz — a jazzt, a rockot és a progresszív zenét —, anélkül, hogy bármelyik is elnyomta volna a másikat.

1977-ben fedeztem fel őket, az első rádióban, ahol dolgoztam. Elektronikus zenei műsorom volt — más téma, más történet —, de a La valle dei templi első hallásra meglepett. Az az album közelített engem a jazzhez örökre. Ez nem kevés.

A Perigeo alapítója Giovanni Tommaso volt, az egyik legjobb olasz kontrabasszista, aki éveket töltött New Yorkban tanulással és koncertekkel az amerikai bebop nagyjainak társaságában. Mellette Franco D’Andrea elektromos zongorán, Claudio Fasoli szaxofonon, Bruno Biriaco dobokon, Tony Sidney gitáron. Öt igazi szólista, nem stúdiózenész — és ez hallatszik.

Az általuk bevallott referenciapontjuk Miles Davis Bitches Brew-ja volt — az az elképzelés, hogy a jazz találkozhat az elektricitással anélkül, hogy elveszítené az eszét. A jazz puristái fintorgtak, a rock közönsége azonnal magáénak fogadta őket. Öt év alatt — 1972-től 1976-ig — öt albumot vettek fel. Amit hátrahagytak, az ma is az olasz zene egyik legeredetibb teljesítménye abból az évtizedből. Nem olaszok voltak, akik az amerikaiakat utánozták: olaszok voltak, akik egyenrangú félként párbeszédet folytattak velük.