Észak Rómája nyomában— Aquileia
Az alsó-friuli mezők között született meg Olaszország egyik legfontosabb városa — amelynek nagy része a mai napig nincs feltárva. A rómaiak alapították 181-ben Krisztus előtt katonai előőrsként, stratégiai csomópontként az emberek és áruk útján a pannóniai limes felé, Aquileia pár évtized alatt a Birodalom egyik leggazdagabb metropoliszává vált: százezer lakossal a II. században, olyan tehetős folyami kikötővel, amely megengedhette magának a borostyánfeldolgozást és a mozaikokkal borított palotákat.
Övé a szomorú elsőség is: ő volt az első nagy olasz város, amelyet Attila hunjai elpusztítottak, 452-es Róma felé vezető hadjáratuk során — ugyanaz az Attila, akiről már meséltünk Udinénél. Kereskedelmi hatalomként soha többé nem tért magához.
De a romjaiból valami tartósabb született: egy pátriárkátus, amely ezer évig fennmaradt, és egy bazilika, amelynek mozaikpadlója — a kora keresztény művészet egyik legnagyobbika a világon — ma az UNESCO világörökség része.
A padló, amely mesél
Lábuk alatt, a bazilikában, a világ legnagyobb kora keresztény mozaikja terül el — több mint 700 négyzetméter, amelyet Teodoro püspök rendelt meg a IV. század elején, alig valamivel az üldöztetések vége után. Halak, állatok, bibliai történetek, a hívek portréi, akik fizettek az elkészítéséért: egy egész közösség kőbe vésve, színesen.
A ma látható bazilikát Poppone pátriárka építtette újjá a XI. században, ugyanazokra az alapokra — belsejében egy XIII. századi freskókkal díszített kriptát rejt, alatta pedig olyan ásatásokat, amelyek egy, még a mozaiknál is korábbi római domus maradványait tárják fel.
Ha tehetik, másszanak fel a harangtoronyba: onnan látszik, meddig ért egykor a város, amely ma nagyrészt még mindig a mezők alatt fekszik eltemetve.
A kikötő, amely a világgal kereskedett
Aquileia nemcsak a hit és a hatalom városa volt: mindenekelőtt az üzlet városa. A folyó egykori medre mentén, amely ma alig néhány lépésre látható a bazilikától, több száz méter hosszan húzódtak a rakpartok és raktárak — az egyik legjobban megőrzött római folyami kikötő az egész Földközi-tenger térségében, ahová a Birodalom minden szegletéből érkeztek áruk.
Innen szállították tovább a balti borostyánt, amelyet a városban dolgoztak fel, majd tízszeres áron adtak tovább — ez a kereskedelem önmagában elég volt ahhoz, hogy Aquileia a II. században a Birodalom tíz leggazdagabb városa közé kerüljön.
Ma azok között az idő koptatta kövek között sétálni, amelyek hasadékaiban fű nő, az egyetlen mód, hogy igazán megértsük, mekkora is volt egykor — és milyen csendessé vált azóta.
A százezrek csendje - Redipuglia (18 km Aquileiatól)
Tudom, ha alkalmam adódik, mindig megmutatom azokat a helyeket, ahol csaták vagy háborúk zajlottak. Nem tudom, talán ahogy távolodunk a tragikus eseményektől, ismét normálisnak kezdjük tartani a szembenállást és azt, hogy megszólaljanak a fegyverek, megfeledkezve a múltról. Valószínűleg nem számít semmit, de ha valaki meglátogat Budapesten, sosem mulasztom el megmutatni neki a Terror Házát, vagy a Citadellát. Talán soha többé.
Nemrég egy távoli rokonom írt nekem, hogy megtudjon valamit egy első világháborús hadifogolytáborról, Kenyérmezőről, Esztergom közelében: ott halt meg a nagyapám testvére, húszévesen. Pont.
Erős érzés fogott el, amikor felmentem a huszonkét fehér kőlépcsőn — mindegyik ezrek nevét viseli, akik az első világháborúban estek el. Ez a Redipuglia-i Emlékmű, Olaszország legnagyobb katonai temetője: több mint százezer ember nyugszik itt, egyetlen monumentális sírba gyűjtve 1938-ban, miután évekig szétszórt sírokban feküdtek az Isonzó-front mentén.
A tetején, a többiektől elkülönítve, nyugszik Aosta hercegének sírja, a III. hadsereg parancsnokáé, aki katonáival együtt kívánt eltemetve lenni.
Ez nem olyan hely, amit sietve látogatunk meg. A csend itt ugyanolyan súlyos, mint a kő.
Helyi tipp az utazáshoz: Mielőtt továbbindulnak, ugorjanak be a Pasticceria Mosaicóba, közvetlenül a bazilika mellett: itt született a Dolce Aquileia, egy olyan sütemény, amelyet kifejezetten azért terveztek, hogy az ókori Róma ízeit idézze — dió, tönköly, füge és méz, ugyanazok az alapanyagok, amelyeket a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt is használtak. Hetekig eláll: tökéletes, ehető emléktárgy, amit hazavihetnek.
Aquileia egyben annak a DOC borvidéknek is a szívében fekszik, amely a saját nevét viseli: egy pohár Refosco vagy Friulano, esetleg helyi sajtokból álló tállal kísérve, méltó lezárása egy római romok között töltött napnak.
És ha van idejük, sétáljanak le a Natissa folyó egykori kikötőjéhez: innen ma is indulnak kisebb hajók, amelyek felfelé haladnak a folyón a lagúna felé — ugyanazon az útvonalon, amelyen kétezer évvel ezelőtt a Róma felé tartó áruk közlekedtek.