Egy hetet töltöttem Tropeában, és még most is, amikor lehunyom a szemem, nem a tenger jut eszembe elsőként — hanem az a meredek lépcsősor, amelynél félúton már azon gondolkodsz, hogy tényleg megérte-e, és amely a tengertől vezetett fel a Casa Ambrosiához, a szállásunkhoz. A válasz minden egyes alkalommal igen volt.
A Casa Ambrosia egyszerű. Nincs benne semmi luxus, és ez így van jól: tiszta, a történelmi városközpont szívében, azzal a szerénységgel, amit az ember élete egy bizonyos pontján kezd jobban értékelni, mint bármilyen felesleges kényelmet. Szemben, egy régi kis téren, kint elhelyezett asztalokkal, az étterem, az Ambrosia. Ugyanaz a név, ugyanaz a kezelés: Antonio és Carin.
Róluk kettőjükről nincs egy nagy, látványos történetem, és talán éppen ez a lényeg. Kedvesek és segítőkészek voltak folyamatosan, szinte makacsul — nem egyetlen kiugró epizód, amit be lehetne rakni egy értékelésbe, hanem egy hozzáállás, amit hét napon át tartottak, ami ritkább, mint gondolnánk. Ha visszamegyek Tropeába, hozzájuk megyek vissza. Ez nem csak egy mondás.
Aztán ott van maga Tropea, a lépcsőivel — ugyanazok, amelyeken szitkozódva másztam fel, és amelyek a tetejére érve azonnal elfeledtették velem a fáradtságot. És volt egy nap, amit nem felejtek el: a hajókirándulás Liparihoz, Panareához és Strombolihoz, ahol egy szakaszon delfinek követték a hajó nyomvonalát, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon — és valószínűleg az is. Aztán, ahogy leszállt a sötétség, megálltunk a hajóval a Stromboli-sziget előtt, a vulkán alatt, és vártuk, ahogy a láva és a hamu apró kitörései időnként megvilágítják az eget. Szinte úgy tűnt, mintha valaki időről időre szándékosan szítaná a tüzet, hogy ne okozzon csalódást a lent, felfelé bámuló turistáknak.
Aztán ott van az Istenek Partja: a kirándulások nem okoznak csalódást. Kristálytiszta, hűvös víz, elbűvölő helyek, apró strandok, amelyeket csak a tenger felől lehet megközelíteni. Igaz, visszafelé megint a lépcsők vártak — de Antonio konyhája és Carin kedvessége is. C-vel vagy K-val írják, sosem kérdeztem meg tőle. Egy hét — sajnos rövid — szerintem a minimum: repülő Lamezia Termébe, kényelmes vonat Tropeáig, ahonnan később más úti célokat és strandokat is elérhettek — például Scillát, Pizzót — és a partvidéket egészen Reggio Calabriáig, amely meglepő város, rendkívüli tengerparti sétánnyal, és ha úgy tartja kedvünk, onnan akár Szicíliába is eljuthatunk, amit én meg is tettem.
Ilyen Calabria: gyönyörű táj, csodálatos és segítőkész emberekkel. Jól lehet enni és inni. Felejthetetlen, és megismételendő út — talán az Aspromonte felé, ahol síelés közben látni a tengert, az Eolo-szigeteket és Szicíliát.