Lehet bármit mondani, de játszani azt tudtak, a hangzásuk pedig összetéveszthetetlen volt.

1972-ben vagy 1973-ban láttam őket a mantovai Teatro Socialéban, amikor bemutatták a Felona e Sorona című albumot, egyfajta zenei és konceptuális utazást két egymással szemben álló világ között. Tizennégy éves voltam, és azért jutottam be, mert apám barátságban volt Lanfranco festővel, aki az album borítóját készítette. A koncertet egy akkor még nagyon fiatal Angelo Branduardi fellépése előzte meg, egy zseniális énekes-dalszerzőé, akiről még beszélünk majd, és aki nem sokkal később nagy karriert futott be.

A Le Orme neve szinte véletlenül, egy nyelvi félreértésből született. Az együttest 1966-ban alapították Margherában, Velence ipari peremvidékén: Nino Smeraldi gitározott, Aldo Tagliapietra énekelt és gitározott, mellettük Claudio Galieti basszusgitáron és Marino Rebeschini dobon játszott. Kezdetben a „Le Ombre” nevet választották, az angol The Shadows előtt tisztelegve. A velencei dialektusban azonban az „ombra” egy pohár bort is jelent, és a kettős jelentés túlságosan is kézenfekvő volt. Így végül a Le Orme mellett döntöttek.

A felállás hamar megváltozott. Rebeschini helyére Michi Dei Rossi érkezett, nem sokkal később pedig Tony Pagliuca csatlakozott billentyűsként. Smeraldi ezután távozott, és a zenekar trióvá alakult. Ez lett a klasszikus felállás: Aldo Tagliapietra basszusgitáron és énekkel, Tony Pagliuca billentyűs hangszereken, Michi Dei Rossi pedig dobon.

1970-ben eljutottak a híres Isle of Wight fesztiválra, ahol nagy hatással volt rájuk az Emerson, Lake & Palmer fellépése. Teljesen más világ volt, mint a kezdeti beatkorszak: billentyűs hangszerek, hosszú zenei tételek, összetettebb struktúrák. A Le Orme már készen állt erre az útra, és az 1971-es Collage című albummal végleg megszületett a progresszív rock felé fordulás.

1972-ben a Le Orme Peter Hammill-lel, a Van der Graaf Generator énekesével és meghatározó alakjával is turnézott. Hammillre nagy hatással volt a Felona e Sorona, és ő készítette el az album angol nyelvű szövegeit a nemzetközi piacra szánt változathoz, amely 1974-ben jelent meg a Charisma Recordsnál.

A legihletettebb korszakuk 1971 és 1974 közé esett, olyan albumokkal, mint a Collage, az Uomo di pezza – amely a Gioco di bimba című dallal nagy kereskedelmi sikert hozott –, valamint a Felona e Sorona, amely konceptuális szempontból a legfontosabb művük. Pagliuca billentyűsjátéka és a szintetizátor használata döntő szerepet játszott abban a hangzásban, amely még ma is azonnal felismerhetővé teszi a Le Ormét.

A New Trolls, a Premiata Forneria Marconi és a Banco del Mutuo Soccorso mellett a Le Orme az olasz progresszív rock legfontosabb képviselői közé tartozik. Ráadásul Olaszország határain kívül is sikerült ismertté válniuk, ami egy olasz zenekar számára azokban az években egyáltalán nem volt magától értetődő.

Ha még nem ismered őket, szerencsés vagy: egy egész világ vár rád, felfedezésre készen.