Az együttes eredeti neve „I Quelli” volt, de a csapat a változtatás mellett döntött, és valami egészen furcsa, mégis sokatmondó nevet választottak: egy chiari-i pékség nevét („Forneria Marconi”) kötötték össze a hivatalos „Premiata” (Díjazott) jelzővel. Ez egy ironikus és a korabeli angolos divattal teljesen szembemenő választás volt, aminek igazi „kézműves illata” volt, a jól végzett munka illata.

Míg a Banco az olasz prog-rock teátrális és zsigeri lelkét testesítette meg, addig a PFM a geometriai tökéletességet és a hangszeres kiválóságot képviselte. Amikor a hetvenes évek elején megjelentek az első albumaik, megértettük, hogy a mi zenénk nemcsak versenyre kelhet az olyan brit óriásokkal, mint a King Crimson vagy a Jethro Tull, hanem a mediterrán dallamvilággal vegyített szimfonikus rock révén frissességben akár le is körözheti őket.

Ők voltak az elsők, akik külföldön is világsikert arattak, meghódítva az amerikai és brit slágerlistákat, anélkül, hogy elveszítették volna az iróniájukat és a stílusukat. Franz Di Cioccio mesteri játéka a dobon, Franco Mussida gitárszövetei és Mauro Pagani hegedűje elképesztő energiát teremtettek.

S persze ott van a felejthetetlen, történelmi együttműködésük Fabrizio De Andréval.

Bebizonyították, hogy a rockzene képes a legmagasabb szintű olasz költészet szolgálatába állni, teljesen felforgatva és új fénnyel megvilágítva azt.