Locri Epizefiri — Görög nagyság és Európa első törvényei
Van ebben a városban valami makacsság, amit szeretek. Görögként született kétezer-hétszáz évvel ezelőtt, elég hatalmasan ahhoz, hogy nevét összekösse Zaleukosszal és a görög világ egyik legrégebbi írott törvénykönyvével. Aztán a tenger egyre kevésbé biztonságos, megjelennek a szaracén portyák, és a város lassan kiürül. A lakosok feljebb keresnek menedéket, Gerace felé, és az ókori Locri kövei is új életet kezdenek.
Századokon át fent marad az élet központja. Aztán a tizenkilencedik században megérkezik a vasút, és vele a vágy, hogy visszaereszkedjenek a tenger felé. Az új falu Gerace Marina néven növekszik — egészen 1934-ig, amikor valaki úgy dönt, hogy inkább a helyes nevén hívják, hiszen a görög romok ott vannak, két lépésre.
Locri ismét Locri lesz.
Ma megmaradt a Marasà-templom, egy sziklába vájt színház, és a múzeumban a pínaxok — azok a kis terrakotta táblácskák, amelyek jobban elmesélik a mítoszokat, szertartásokat és isteneket, mint bármelyik iskolai tankönyv.
De ami engem a legjobban érdekel, az a kör: egy város, amely a tengerparton született, feljutott a hegyre, hogy túléljen, és több mint ezer év után majdnem pontosan ugyanoda tért vissza, ahonnan elindult.
Perszephoné-szentély — Magna Graecia legszentebb helye
A Contrada Mannella területén fekszik az a hely, amelyet Diodórosz Szikulosz egész Dél-Itália leghíresebb szentélyének nevezett. A Perszephonénak — az istennőnek, aki minden évben alászáll az alvilágba, majd újra felbukkan — szentelt kultuszhely volt az, ahol a lokrisziak hagytak valamit magukból: bronztükröket, kis szobrokat és fogadalmi táblácskák ezreit.
Nem messze innen áll a Marasà-templom, amely annyira ősi, hogy még a régészek sem értenek egyet abban, melyik istennek emelték — Aphroditének, a Dioszkuroszoknak vagy talán Zeusznak. Ám Locri a leghosszabb és leggazdagabb odaadást Perszephonénak szentelte, és innen származnak a múzeumban őrzött pínaxok is: a kiásott föld egy olyan kultusz darabjait adta vissza, amely tovább élt, mint maga a város.
Locri Nemzeti Régészeti Múzeuma — a táblák, amelyek ma is beszélnek
A park múzeumában a pínaxok viszik el a prímet, és valóban megérdemlik a figyelmet: kisméretű, festett terrakotta lapok, amelyek olyan elevenen mesélik el Perszephoné elrablásának mítoszát, ahogyan egyetlen írott szöveg sem képes visszaadni.
A legmeglepőbb darab azonban, amellyel minden előzetes figyelmeztetés nélkül szembesül az ember, egy másik: a Togatus. Egy Kr. u. 2. századi római férfialak, akinek tógáját olyan finomsággal faragták ki a kőből, hogy egy pillanatra elfeledteti: csaknem kétezer év telt el azóta. Már csak miatta is érdemes belépni.
Ahol a part sosem fogy ki a meglepetésekből
Casignanai római villa — (26,5 km Locritól)
Bovalino és Bianco között, tulajdonképpen a semmi közepén, tizenöt hektárnyi római kori villa terül el, amelyre senki sem számítana ezen a partvidéken autózva. Ez a legnagyobb feltárt villa egész Calabriában, és a mozaikok miatt éri meg igazán a kitérőt: a Négy Évszak terme, az egész helyiséget uraló Bacchus, és a tengeri szörnyeken olyan magától értetődő könnyedséggel lovagló Néreidák, mintha tegnap készültek volna, nem pedig a Kr. u. 4. században. Egy teljes fürdőkomplexum is működött itt — calidarium, tepidarium, valamint egy nyolcszögletű frigidarium, amely már önmagában megérné a kitérőt.
A 4. század jelentette a fénykort, amikor a villa sokkal inkább hasonlíthatott egy kisebb udvartartásra, mintsem egy fényűző gazdaságra. Aztán — ahogy errefelé szinte mindennel megtörtént — az idő elvégezte a maga munkáját, és csupán a padlókat hagyta hátra, hogy elmeséljék a történetet.
Roccella Ionica — (16 km Locritól)
A Carafa-vár a tenger felé néz, mióta Gualtiero de Collepietro a normann korban felépíttette, és azóta többször is változtatott formát és gazdát anélkül, hogy elvesztette volna a fentről parancsoló tartását. Lent Roccella egészen a Jón-tengerig ereszkedik, egy hosszú, világos homokú strandig: fent a vár, lent a tenger — nincs szükség rá, hogy ennél bonyolultabbá tegyük a dolgot.
Nyáron azonban Roccella egészen mássá válik. 1981 óta rendezik itt a Rumori Mediterranei fesztivált, egy jazzfesztivált, amely mára túllépte a negyven évet, és a fél világról hozott ide zenészeket.
Ehhez a helyhez személyes emlékem is fűződik, bár nem itt született. Évekkel ezelőtt egy saját rendezvényemen vendégül láttam Richard Gallianót és Antonello Salist, két zavarba ejtően tehetséges harmonikást. Éppen Roccellából Milánó felé tartottak, és volt egy szabad estéjük a kettő között. Az efféle véletlenek egyike volt, amelyek időnként jobban működnek, mint bármilyen szervezés: az az este épp egybeesett az én dátumommal.
Gyönyörű koncert volt, telt házzal.
A felvétel elveszett. Az emlék, szerencsére, nem. Legalábbis egyelőre.
Helyi tipp az utazáshoz:Locriban, ha olyan konyhát keresel, amit a turizmus még nem szelídített meg, a Ristorante La Fontanella (contrada Moschetta) étlapján még ott vannak azok a fogások, amik máshol már kivesztek: a melanzana ‘mbuttunata (töltött padlizsán), a kecskehúsos szósz és a pescestocco in umido (paradicsomos szószban főtt szárított tőkehal). Ha a közvetlenebb tenger-élményt keresed, a Sans Souci (via Silvio Pellico) mindent a friss halra tesz fel, egy olyan borlappal, amely nem elégszik meg a megszokott címkékkel: érdemes kérni egy Greco di Biancót vagy egy Mantonicót, két bort, amelyek pontosan erről az Ión-tengerparti vidékről mesélnek.
Gyakorlati tipp: a régészeti park kiterjedt terület, több részre osztva — Centocamere, Marasà, a Perszephoné-szentély, Casa Marafioti és a Casino Macrì római kori területe —, amelyeket földutak kötnek össze a növényzet között. Számíts legalább két bő órára, zárt cipőre és vízkészletre: nyáron kevés az árnyék. A belépőjegy egyaránt érvényes a szabadtéri régészeti területekre és a Régészeti Nemzeti Múzeumra.