A kalapács az óvodától az egyetemig – 3. rész
Be kell vallanom, hogy az „I” osztállyal kapcsolatos félelmek nem voltak teljesen alaptalanok. Azok között, akik útközben elkallódtak, akadt egy nem túl sikeres rabló, két szélhámos, és főleg jó pár erőszakoskodó, akikkel nekem is meggyűlt a bajom. Szavakkal kábítottam el őket. Néha ma is ezt teszem: végül is a reklámszakmában dolgoztam, és ahogy láthatjátok, hajlamos vagyok elkábítani az embert.
Egy emlék egy régi barátomról, aki már nincs közöttünk. Közönséges volt, de kétségkívül jóképű, és tévedhetetlen horgász – ezt a tevékenységet mindig is utáltam. Lefegyverző volt, nem ismert határokat. Tizenkét évesen miniatűr szeszesitalos üvegeket lopott a szupermarketekben. Tizenhárom évesen már irigylésre méltó és irigyelt sikere volt a lányoknál, bár hajlamos volt túlzásba esni, és látványosan dicsekedett a hódításaival. Akkor, kölyökként, nem értettem, miért futnak utána. Szerencsére soha nem gondoltam, hogy ez jó módszer a csajozáshoz. Tizenhat évesen, hogy ne kelljen pénzt költenie italra, éjszakánként poharakat mosogatott a diszkóban, hátul, ahol az üvegek voltak.
Egész életében derekasan ivott, épp csak az alkoholizmus határa alatt. Tizenhat és húszéves kora között ráadásul hivatásos táppénzes volt. Esténként falfeliratokat festett egy pártnak, gyakran helyesírási hibákkal, egy orvos pedig cserébe hónapokra igazolta, hogy sérülés miatt munkaképtelen. Egy este elhatároztuk, hogy ráijesztünk, miközben a falra ír. Egy beépített emberünk elárulta, hol találjuk meg. Vagy húszan gyűltünk össze egy téren, verőembernek öltözve. Valaki kihívta a rendőrséget egy lármázó fiúbanda miatt, és a rendőrök szirénázva érkeztek: nagyon nehéz évek voltak, súlyos politikai támadásokkal. Arccal a falnak, motozás és fejmosás. Csak ránk akartak ijeszteni, és ágyba küldeni minket.
Harmincévesen futottam össze vele újra; iskolabusz-sofőr lett belőle. Más régi játszótársakkal együtt találkoztunk egy általános iskolai osztálytársunk édesanyjának temetésén, és az egész szertartás alatt nem tudtuk visszatartani a nevetést. Nem tudtuk elképzelni azokat a gyerekeket, ahogy ő vezet, cigarettával a szája sarkában. Negyvenévesen elvitte egy szívroham. Én a cigarettáimmal majdnem ugyanígy jártam.
Nekem az első év simán ment. Átmentem. Nem mindenkinek sikerült: az osztály több mint felét megbuktatták, őt is. Huszonhétből tizenegyen maradtunk, és összevontak minket egy másik túlélő osztállyal a főépületben.
Másodikban jött a latin, és vele a bukásom.
Apám – egyébként joggal – erőltette, hogy tanuljunk. Odáig ment, hogy a hálószobánk falát teleírta a tanulást dicsőítő jelszavakkal: egy dazibao. Egy kicsit maoista volt, az biztos. Egyre emlékszem, a legnagyobbra és legfenyegetőbbre: „Az én kötelességem dolgozni, a tiétek tanulni.” Gyakran teátrális volt, bevallom, és az étterem vendégei odavoltak érte.
Elkezdtem hamisítani anyám aláírását, hogy ne kelljen vele aláíratnom a csúfos elégtelenekkel teli dolgozatokat. Az övé, apáméval ellentétben, könnyű volt, és sikerült. Apámét soha nem mertem hamisítani: végzetes hiba lett volna. Anyám angyali módon pontosan tudta, mit csinálok, de ahogy tudott, falazott nekem az ördögi apa előtt, aki a hazugságot azonnal kiszagolta. Én pedig, őszintén szólva, túl hamar bevallottam. Mindig is ügyetlen hazudozó voltam, katasztrofális eredménnyel. Hazudtam, bevallom, de amit itt elmesélek, az sajnos mind igaz.
Latinból rekordot állítottam fel: egyetlen elégséges sem. A latin amúgy is csak azokat érdekelte, akik klasszikus gimnáziumba készültek: egy maroknyi gazdag gyereket, akikből ügyvéd és irodalmár lett, olyanokat, akik sosem dolgoztak volna gyárban. Az az év is vérfürdő volt, és átköltöztettek minket egy másik épületbe, mert a régi iskola omladozott. Mi voltunk az „I” osztály utolsó nemzedéke; eltűnt, akárcsak az a kísértetépület. A dicső és patinás Maurizio Sacchi iskola az egykori Casa del Balillába került, a harmincas évek eleji racionalista építészet szép példájába. Ma, azt hiszem, egyetemi kollégium.
Megismételtem a második évet. Csodával határos módon úgy döntöttek, hogy a mi osztályunkban nem tanítanak latint, és kipróbáltak néhány új módszert, hogy felkeltsék az érdeklődésünket a tanulás iránt: ötfős csoportokra osztottak minket, összetolt padokkal, hogy együtt tanuljunk és segítsünk egymásnak. Semmi eredmény: az osztály fele harmadikba ment, a fele megbukott. Én az átjutottak között voltam. Megint tizenegyen maradtunk, és többé nem vontak össze minket senkivel: bezsúfoltak minket egy kis raktárhelyiségbe.
De a nyolc általánost azért elvégeztem.
Folytatjuk…És előtte?
A kalapács az óvodától az egyetemig – 1. rész
A kalapács az óvodától az egyetemig – 2. rész
…És utána