A kalapács az óvodától az egyetemig – 4. rész
Elérkezett a döntések ideje. Az első döntés: a moped, jutalom azért, hogy átmentem, még ha késve is. A mi generációnk számára ez alapvető volt, mindenkinek volt egy. Én egy kék Garelli krosszmotor mellett döntöttem. Első lépés: megbuherálni. A törvények kezdtek szigorodni: az akkori ötven köbcentisek néhány apró átalakítással óránként száz kilométerrel száguldó rakétákká váltak az utakon, amelyeken akkor még nem volt akkora forgalom, mint ma. Motoron akkor is, ma is hullottak az emberek, mint a legyek.
Az őrangyalom gondoskodott róla, hogy az én motorom legyen az első, amely már megfelel az új előírásoknak. Lehetetlen megbuherálni, gondoltam. Csakhogy az én kisördög barátom elvitt egy San Giacomo Po faluban élő barátjához, aki a veteményesben álló barakkban rendezett be műhelyt, és a tuningolt motorok specialistája volt: a sajátján a motor és a kipufogó mellett még a kilométerórát is megbuherálta, hogy gyorsabban menjen. Így aztán az előírásokat kijátszva az én motorom végsebessége is óránként negyvenről nyolcvan kilométerre nőtt.
A következő évben ellopták. Apám, miután persze figyelmetlenséggel és nemtörődömséggel vádolt, beleegyezett, hogy vesz nekem egy sárga, pedálos Motobécane-t egy ilyeneket áruló barátjától. Az öcsémnek is jutott egy világoskék, mert időközben ő is elérte az első célt: befejezte a scuola mediát. Ő is egy év késéssel. Ebben megelőzött: első elemiben mindennap aludt az iskolában. Úgy döntöttek, megismételtetik vele az első osztályt, mert az egészet végigaludta.
Második döntés: hol tanuljak tovább. A környékünkről érkezők kilencvenkilenc százaléka munkásgyerek volt, így aki abbahagyta a tanulást, annak meg volt pecsételve a sorsa: gyár vagy ipariskola. Aki továbbtanult, az műszaki középiskolába ment, mindenképpen olyan középiskolai végzettségért, amely szakképzett munkához és bármelyik egyetemi karra utat nyitott.
Néhány szó a munkások lányairól: az ő sorsuk a következőképpen alakult. Aki nem tanult tovább, arra szintén munka várt: irodai alkalmazottként, eladóként, anyaként és így tovább. Mások tanítóképzőbe mentek, hogy tanítónők legyenek, vagy, mint azok a lányok, akiket a Sacchiban ismertem meg, gimnáziumba. Fontossági sorrendben: klasszikus gimnáziumba, annyi latinnal és göröggel, hogy elriasszon mindenkit, aki nem mozgott otthonosan a tanulásban és az olasz nyelvben — mi pedig nem mozogtunk —, vagy reálgimnáziumba, ahol a matematika váltotta ki ugyanezt a hatást, hogy aztán valamelyik egyetemi karon folytassák. Megjegyzendő, hogy a klasszikus gimnázium a Sacchi mellett volt, így a „szép lelkeknek” csak néhány méterrel kellett odébb menniük.
Én egyetemre akartam menni, ezért az, hogy milyen középiskolai bizonyítványt szerzek, nem volt fontos, csak az, hogy legyen. Így aszerint választottam, hová mennek a barátaim: az Enrico Fermi műszaki középiskolába. Az első két év mindenkinek ugyanaz volt, az azt követő három évre szakirányt választottál.
A középiskolában a könyvek súlya és bonyolultsága is nőtt. Senki sem kezdte az évet az összes tankönyvvel: valami különös véletlen folytán a könyvek borítója színt váltott, ettől átdolgozott kiadássá váltak, az előző évi példány pedig használhatatlanná. A kiadókat mintha minden évben váratlanul érte volna a tanévkezdés: sosem tudták időben kinyomtatni az összes szükséges kötetet, így állandó zarándoklatra kényszerítettek minket a könyvesboltba.
Talán marketingfogás volt, abban a reményben, hogy a tankönyv nélküli diák, aki nem tudja tanulni az adott tárgyat, bűntudatában közben vesz valamilyen regényt, hogy elüsse az időt. Eredmény: Olaszország Európa legkevesebbet olvasó országai közé tartozik. Na, ki ne pöccent volna be?
A középiskolában — miután a scuola mediában még arra kérleltek minket, hogy ne fogadjunk el cukorkát idegenektől — a drogok miatt már az ismerősök jelentették a gondot: a dörzsöltebb barátok kezdtek kapcsolatba kerülni tiltott szerekkel. És csak az Isten tudja, hogyan vészeltük át sértetlenül az öcsémmel azt a vihart, amely máig sem ért véget. A húgom talán, de ő butuskább volt — ma egy virágzó ötvenes nő.
Nálam viszont volt egy döntő tényező: a hipochondriám megvédett a bódulat szirénhangjaitól. Soha, de soha nem szívtam volna (erről ma azt mondhatom: részben nem igaz), és nem fecskendeztem volna magamba kétes eredetű, kis alufóliagolyókba csomagolt anyagokat (erről ma azt mondhatom: teljes mértékben igaz).
És még meg sem szólalt az első csengő.
