A Morenikus-dombság: ahol Mantova a jó borral és a Garda-tóval találkozik
Nézzetek észak felé: tiszta napokon Mantovából látni a Monte Baldo hegyvonulatának sziluettjét, ami olyan lapos és tekintélyes, hogy szinte igazat ad a laposföld-hívőknek. A kettő között terül el a Morenikus-dombság, amelyet a gleccserek lassú visszahúzódása hozott létre nagyon-nagyon régen. Pontosan ezek mögött a szelíd lankák mögött bújik meg a Garda-tó, ahonnan a Mincio folyó ered, amellyel aztán itt, Mantovát ölelve találkozhattok újra.
Ezek között a dombok között, a tó közelségének is köszönhetően, egy olyan mikroklíma alakult ki, amely ideális a szőlőtőkék és az azokat szenvedéllyel művelő ember számára. Ezt már a rómaiak is tudták kétezer évvel ezelőtt. Ma pedig (legalábbis azok, akik elég szerencsések, hogy ismerjék őket!) még jobban tudjuk, hogy itt őszinte, sallangmentes borok születnek. Elsősorban friss fehérek, de kiváló vörös- és meglepően jó passito (mazsolabor) is.
Apropó, errefelé nem csak borról van szó: ha errefelé barangoltok, ősi falvakat, tornyos kastélyokat, főként középkori templomokat és lélegzetelállító panorámákat találtok. Szinte azt fogjátok hinni, hogy Toszkánában vagytok… pedig ez a mantovai vidék szíve.
Itt született a Vöröskereszt
Már említettem korábban, de helyes most bővebben is kitérek rá. Ez a legkevésbé könnyed téma, amivel ezen az oldalon foglalkozunk, de szükséges — legalábbis szerintem.
- június 24-én Solferinónál zajlott a Risorgimento egyik legvéresebb csatája — több mint hatezer halott és negyvenezer sebesült, tizenöt óra alatt. A vérengzés szemtanúi között volt egy svájci üzletember, Henry Dunant.
Castiglione delle Stivierében a sebesülteket magukra hagyták — csak a falu asszonyai segítették őket. Dunant csatlakozott hozzájuk: vizet, kötszert hozott, megnyitotta a templomokat.
Dunant Genfbe visszatérve megírta az “Emlékezés Solferinóra” című könyvét (1862). Innen született meg a semleges segélyszervezet ötlete, amelyből 1863-ban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága lett.
Solferinóban ma egy memento őrzi az emlékét
Bor a dombokon — a Garda Colli Mantovani DOC
A vidékhez és történetéhez kötődő borok egyszerűen elbűvölőek, mert egy teli üveg mögött családok, munka, hagyományok és átörökített kultúrák egész sora. Még az üres üvegben is.
A morénadombok, amelyeken most turistasebességgel haladunk át — gyorsabban nem is lehet —,maguk az utak is arra hívnak, hogy elmerüljetek a táj és az imént megismert falvak szépségében.
Itt fehér és vörös borok készülnek, s egy különleges rosé, a Chiaretto, valamint pezsgők és meditációs borok.
Ha alkalom adódik rá — és adódni fog —, álljatok meg, és kóstoljátok meg a felvágottakkal, sajttal és friss kenyérrel készített fogásokat. Ennyi elég lesz ahhoz, hogy megértsétek; jó helyen jártok. És ne feledjétek: a bor errefelé nem egyszerű kísérő — a föld és a munka szimboluma, amely ezt a vidéket formálta.
Borok és dombok — Volta Mantovana és Monzambano
Volta Mantovana (24 km Mantovától)
Alighogy megszereztem a jogosítványt, az iskola befejezése után, vasárnaponkint autóval indultunk hosszú kirándulásokra a Garda-tó felé. Akkoriban még nem volt autópálya — és Volta Mantovana volt az első megálló, kenyérért, szalámiért és persze borért. Akkoriban még nem voltak alkoholszondák.
Ma is visszatérünk ide, érettebb korban, hogy megkóstoljuk a passitókat, amelyek éppen ezen a vidéken kezdtek megjelenni. És joggal, mondhatom. Volta Mantovanának is régi — sőt ősi — története van, hiszen a területén cölöpházakat találtak, a neolitikum korabeli, víz fölé épített lakóhelyeket.
Monzambano (32 km Mantovától)
Amikor megérkeztünk Monzambanóba, már majdnem a célnál voltunk: Ponti sul Mincio után jött Peschiera, és ott volt a Garda-tó, hideg és tiszta vizével. Monzambanót a középkori vára uralja, amely a vidék egyik legjobban megőrzött erődítménye — onnan fentről a kilátás egészen a Mincio völgyéig ér, és már csak ezért is megéri megállni.
Van itt egy apró, mégis érdemes érdekesség is: a falun kívül, nem messze, egy szív alakú tavacska található, amely az utolsó jégkorszak végén keletkezett. Ma már magántulajdonban van, nem látogatható, de aki errefelé jár, gyakran csak azért áll meg, hogy elmondhassa: látta — legalább távolról.
Helyi tipp az utazáshoz:
Volta Mantovana és Monzambano konyhája a Morénadombok és a Felső-Mantovano vidék legjavát kínálja. A legkiemelkedőbb fogás a capunsei — kenyérből és sajtból készült kis gombócok. És el kell mondanom: érdemes betérni a Ricchi borászatba Monzambanóban, hogy megkóstolják a boraikat — két éve jártam ott, kiváló éttermük is van —, és köztük talán felkelti az érdeklődésüket a Mandorlo is, amelyet korábban Tocainak hívtak. Igen, pontosan így — de a magyarok megnyerték a névhasználati pert. Attól még finom.
Ha Ponti sul Mincióba is eljutnak, álljanak meg egy tál strangolinira — ovális gombócok kenyérből, tojásból, vajból és sajtból, húslevesben főzve, olvasztott vajjal és zsályával leöntve. Hasonlítanak a capunseira, de nem egészen ugyanazok: közös parasztgyökerek, közös rokonság a közép-európai gombócokkal, mégis más forma és helyi hagyomány. Az a fajta különbség, amit csak akkor ért meg az ember, ha mindkettőt megkóstolja, egymás után.