Scilla — A Tengerszoros mítosza és a vízre épült házak
A calabriai utazás kezdetétől fogva Scilla volt az első, kötelező állomás. Be kell vallanom, Nolan filmje, az Odüsszeia is rátett egy lapáttal: a saját szememmel akartam látni Kharübdiszt, és már régóta kísértettek a Chianaleáról magazinokban látott fotók. Mindig is azok a tengerparti falvak voltak a gyengéim, ahol az idő múlása nem adott túl sok teret a modern építési spekulációnak. Az elmúlt évtizedekben talán még lett volna alkalmam még érintetlenebb formájában látni, mielőtt megérkezett a tömegturizmus; ma már nem tudom eldönteni, hogy áldás vagy veszteség volt-e lemaradni róla.
A scillai megérkezés viszont majdnem felért egy traumával. Az állomástól a Google Maps egy forgalmas autóút szélén akart végiggyalogoltatni, egy olyan fantomliftet keresve, amely a kilátóhoz visz fel. Így hát libasorban indultunk el az úttest szélén, és végül gyalog kapaszkodtunk fel a hegyre. Odafent legalább megértettük, hova érkezik a lift — bár kétlem, hogy valaha is kiderül, honnan indul —, de a fáradtságért cserébe a panoráma bőségesen kárpótolt mindenért. Hogy a helyzet még cifrább legyen, egy banális ugrás — a már rég magunk mögött hagyott fiatalság ostoba reflexe — kis híján tönkretette az egyik karomat, és vele együtt az egész utazást már az első napon.
Aztán végre Chianalea. A kis éttermek közvetlenül a víz fölé nyúló teraszai, a kíméletlen hőség, amely megszűnik teher lenni egy ennyire tiszta és nyers szépség előtt, és egy jó tányér hal a hullámverés morajlása mellett, amely minden viszontagságot azonnal elsimít. Látni azokat a sziklákba kapaszkodó, nyílt tengerrel dacoló házakat… ott érti meg az ember igazán, mekkora küzdelem és milyen elemi élni akarás rejlik a mögött, ami ma számunkra édenkertnek tűnik. Mert most az — de egykor egyáltalán nem volt az.
És aztán megérkeznek a naplementék a Tengerszoros felett. Az a vakító, szinte túlzó fény, amely elállítja az ember lélegzetét, és egy szempillantás alatt feledteti az autóutat, a Google Mapset, a fantomliftet — és még azt a sajgó karomat is.
Castello Ruffo — a hegyfok őre
A Castello Ruffo az egész hegyfokot elfoglalja, amely Scillát elválasztja a nyílt tengertől, a régi városrész tetején. Belül, a tengerpartra és Szicíliára néző panorámás sétányok mellett egy kis múzeum is található, amely a kardhalászatnak van szentelve — annak a mesterségnek, amely évszázadokon át jobban tartotta életben a falut, mint bármelyik turista. Nem egy fejedelmi termekkel büszkélkedő kastély: inkább erőd, mint palota, és a szépsége éppen abban rejlik, hogy kifelé néz, nem befelé.
Spiaggia delle Sirene — Scilla másik arca
A kastély hegyfoka alatt húzódik a Spiaggia delle Sirene, közel egy kilométernyi homok, amely nyáron megtelik napernyőkkel, bárokkal és éttermekkel — Scilla világiasabb oldala, ahol nem csak nézelődni, hanem élni is lehet. Aki Chianalea nyugalmát keresi, itt nem találja: ez egy másik Scilla, zajosabb, de ugyanúgy valódi.
Az ugródeszka Szicília felé
Villa San Giovanni (10 km Scillától)
Villa San Giovanni nem olyan hely, amit önmagáért látogatunk — ez az a pont, ahol Calabria megszűnik szárazföld lenni, és beszállóhellyé válik. Innen indulnak a Messinába tartó kompok, és bár az átkelés rövid, mégis egy kis utazás az utazáson belül: az ember Calabriában száll fel, és alig húsz perc múlva Szicíliában száll le. Vonattal érkezni érdekes lehetőség, már csak azért is, mert a vonatról leszállva egy rövid alagút vezet a szárnyashajó beszállójához. Körülötte mindenütt kompok, amelyek autókat, kamionokat és vonatokat nyelnek el. Az állomáson kívül, balra, az út túloldalán van egy szendvicsbár — ha van időtök, habozás nélkül térjetek be, nem fogjátok megbánni. Punta Pezzónál, a szigethez legközelebbi ponton, a megfelelő napokon még mindig mesélnek a Fata Morganáról, arról a délibábról, amely megkettőzte a hajókat, és megőrjítette a tengerészeket. A többi egy tengerparti sétány Cannitellóban, néhány földrengés után újjáépített szecessziós épület, és ugyanaz a kardhalászat, amit Scillában és Bagnarában is megtalálni — semmi rendkívüli, de valódi.
Helyi tipp az utazáshoz:
Ha a tenger felől szeretnéd látni Scillát, keresd a The Captainst a Chianalea-i tengerparti sétányon, akik 2023 óta működnek: hajóik — a korabeli Ganesh szkúner vagy az átlátszó hajótestű Explorer — a Grotte Viola barlangjai (San Sebastiano, del Monaco, delle Sirene, delle Rondini) mentén haladnak egészen a Cala Janculláig, amely csak tengerről közelíthető meg. Két óra elég, hogy képet kapj róla, fél nap pedig arra, hogy megállj úszni a sziklák között.
Ha van időd és jó lábad, ereszkedj le Favazzinába: nem vezet oda egyenes út, csak egy gyalogösvény vagy egy csónak. Kristálytiszta víz, sötét homok, a sziklákig lenyúló citromligetek. Hivatalosan Scilla egyik településrésze, nem önálló falu — de éppen ezért marad ki a tömegturizmus radarjáról.