A szikla és az ég között - Sacra di San Michele
Életem egyik meghatározó könyve Umberto Eco A rózsa neve című regénye volt. És a film — a Blues Brotherst és a Blade Runnert leszámítva, amelyek verhetetlenek maradnak számomra — szintén A rózsa neve. A film megmutatta mindazt, amit a könyv rendkívüli leírásaival az ember elképzelt: azt a sötét apátságot, amely a sziklán magasodik, csendbe és gyanúba burkolva.
A filmben láttam először a Sacra di San Michelet. Ez volt az egyetlen lehetséges díszlet ahhoz a filmhez.
Hamar rájöttem, hogy nem díszlettervezők találmánya, hanem a valódi helyszín: egy bencés apátság, amelyet a X. és XIII. század között építettek a Val di Susában emelkedő Monte Pirchirianón, Torinótól mintegy negyven kilométerre. Eco soha nem erősítette meg nyíltan, hogy ez a hely ihlette volna — de aki a könyv elolvasása után meglátogatja, tudja, hogy a kérdés fel sem merül. Nyilvánvalónak tűnik.
Gyalog lehet megközelíteni, egy erdei ösvényen felkapaszkodva, míg a sziklafal meg nem nyílik a Halottak Lépcsőjénél — egy kőbe vájt lépcsősor, amelynek mélyedéseiben egykor szerzetesek maradványait őrizték. Nem olyan hely, amely befogad. Olyan hely, amely kérdez. És éppen ezért megéri a kitérőt.
A Halottak Lépcsője és a Zodiákus-kapu
A templomba belépve először a Halottak Lépcsőjén kell áthaladni — egy élő sziklába vájt lépcsősoron, amelynek falain egykor szerzetesek maradványait őrző mélyedések sorakoztak. A név nem középkori retorika: évszázadokon át az elhunyt testvéreket itt helyezték el a végleges temetés előtt, miközben az élők továbbra is mellettük haladtak felfelé. Nem befogadó bejárat ez: felkészítő út. A kő nedves, a fény folyamatosan változik, és az embernek pontosan olyan érzése van, mintha olyan helyre lépne be, amely már azelőtt is létezett, hogy bárki gondolt volna arra, hogy valamit épít köré.
Kétszáznegyvenhárom lépcsőfokkal feljebb nyílik meg a Zodiákus-kapu, egy XII. századi román stílusú boltív, amelynek belső bélletein a tizenkét állatövi jegy van kifaragva, mellettük a déli és északi csillagképekkel együtt. Nem díszítés: kőbe vésett kozmológiai rendszer, amellyel a szerzetesek az időt és az imákat mérték. Aki először jár itt, megérti, miért nem kellett Ecónak semmit kitalálnia.
A Régi Kórus és a Savoyai-ház szarkofágjai
A templom végén, a Régi Kórusban — ami a X. századi eredeti épületből megmaradt — tíz Savoyai herceg nyugszik nehéz kőszarkofágokban, amelyeket 1836-ban Károly Albert király akaratából hozták ide a torinói dómból. Köztük van a többi között Valois Margit, I. Ferenc lánya is. A helynek van egy lebegő minősége, amelyet a főapátság nem sugároz — kevésbé felújított, kevésbé látogatott, de valódibb.
Tavak, legendák és apátságok
Avigliana (kb. 5 km-re a Sacra di San Micheletől)
A Sacráról leereszkedve érdemes megállni Avigliananál — egy középkori kisvárosnál, amelyet a látogatók többsége autóból néz el anélkül, hogy valaha is leparkol. Pedig kár. A történelmi belváros a Monte Pezzulano oldalán kapaszkodik fel macskaköves utcákkal, alacsony portikuszokkal és egy X. századi savoyai vár romjaival.
De ami igazán megkülönbözteti Avigliananát, az a két tó. A legenda szerint a város egykor pont ott állt, ahol ma a vizek vannak — és azért merült el, hogy megbüntesse lakóinak gonoszságát. Csak egy öregasszony háza maradt meg, aki befogadott egy koldust. A helyi közmondás így szól: „Vian-a vilan-a, per sua bontà l’è perfondà” — Avigliana, gonosz város, jószívűsége miatt süllyedt el. A Nagy-tóban 1368-ban fullasztották meg II. Fülöp savoyai herceget, akit hazaárulásért ítéltek halálra, és szelleme állítólag minden évben megjelenik szeptember 21-én. Több történet lakik itt, mint amennyit elsőre gondolna az ember.
A Novalesa-apátság (kb. 25 km-re a Sacra di San Micheletől)
A Novalesa-apátságot 726-ban alapította egy Abbone nevű frank nemes — ez az egész nyugati Alpok egyik legrégebbi monostora. Nagy Károly itt töltött néhány időt, mielőtt megtámadta a longobárdokat — és ez idő alatt a szerzetesek az akkori kor egyik leggazdagabb könyvtárát hozták létre, kódexeket másolva és illuminálva. 906-ban a szaracénok mindent elpusztítottak. A szerzetesek a következő évszázadban visszatértek és újjáépítették. A bencések ma is itt vannak.
Az apátság parkjában négy VIII. századi középkori kápolna áll. A Sant’Eldrado-kápolna XI. századi freskókat őriz, amelyeket a piemonti román festészet legjelentősebb emlékei közé tartanak számon. A Santa Maria Maddalena-kápolnában pedig egy freskó látható, amelyen Mária a Szent Grállal szerepel — egy olyan részlet, amelyet Umberto Eco, aki A rózsa nevében megemlítette a Novalesa könyvtárát, biztosan értékelt volna.
Helyi tipp az utazáshoz: A Sacra di San Michele gyalog is megközelíthető — aki szereti az erdei ösvényeket, annak ez az igazi élmény. De a Val di Susa komoly gasztronómiai hagyományokkal bír, érdemes megállni. A helyi sajtok közül próbálja meg a Plaisentif-et — évente csupán néhány hétig készítik, amikor az alpesi legelőkön virágba borulnak az ibolyák; innen ered a neve is: „ibolyás sajt” — és a Seirass-t, egy friss, krémes hegyi sajtot, amelyet hagyományosan szénában érlelnek. A völgy jellegzetes fogásai közül a Cabiette di Rochemolles nyers reszelt burgonyából, ortikából, alpesi tomából és rozslisztből készült gnocchi, amelyet Rochemolles kis faluja őrzött meg — valaha minden hegyi háztartás ismerte. Hideg estéken pedig a polenta concia az igazi: alpesi vajjal és olvasztott sajttal dúsított polenta, amely önmagában is egy étkezés. A borért sem kell messzire menni: az Avigliana környéki dombokon termelt fehérek és vörösek megérik a kóstolót.