A vadászat és a pompa birodalma — Venaria Reale
A Venaria Reale nem egy hétköznapi kastély — nem véletlenül nevezik az olasz Versailles-nak. Nyolcvanezer négyzetméteren lévő épület, hatvan hektár kert, s körülötte a La Mandria Park — a számok kissé megszédítenek, bevallom. Hatalmas.
A piemonti barokk neves építészei tervezték: először Amedeo di Castellamonte, majd egy évszázaddal később Filippo Juvarra egészítette ki a Nagy Galériával és az Istállókkal. Napóleon után kaszárnyává silányították, és évtizedekig csendben pusztult — egészen 2007-ig, amikor újranyitották, Európa legnagyobb kulturális örökség-felújítása után.
Ami igazán megfogott, az az, ahogyan a kertekben megfér egymás mellett a régészeti feltárás és a kortárs művészet éppen aktuális darabjai: a Hercules Colosso ott áll Penone és Anselmo installációi mellett. Működik.
Kisvonattal, gondolával vagy hintóval is bejárható — kicsit turistás, de a gyerekeknek tetszik. A kastély a Juvarra-istállókban és a Művészeti Termekben ad otthont kiállításoknak, az antik művészettől a kortárs alkotásokig.
A Savoyai Bucintoro
A Bucintoro a velencei dózsék állami gályája volt, a Köztársaság hatalmának és nagyságának jelképe. Ünnepélyes szertartásokon használták, mint a Tenger Eljegyzése — a Sensa ünnepe, amely az 1000. év körül született, majd 1177-ben, Sebastiano Ziani dózse idején nyerte el végleges, szentesített formáját, amikor a dózse egy gyűrűt dobott a tengerbe, megerősítve Velence uralmát az Adrián.
Hihetetlen, de igaz: ma már csak egyetlen eredeti Bucintoro létezik a világon, és nem is Velencében — hanem Torinóban. A Juvarra-istállókban, a díszhintók között őrzik az egyetlen fennmaradt példányt. Magában Velencében készült, 1729 és 1731 között, II. Vittorio Amedeo számára — a faragás és aranyozás apró remekműve, amelyet a udvari tavakon és csatornákon való hajózásra, fogadások alkalmára terveztek. Az utolsó igazi dózse-Bucintoro 1798-ban égett el, és ma már csak Canaletto festményein létezik. A Savoyaiaké viszont még mindig ott van — egy darab Velence, amelyet a véletlen Torino kapujában őrzött meg.
A Borgo Antico: sokkal több mint egyszerű háttér
Mielőtt elérnénk a Reggiát, át kell haladni a Borgón — amelyet a XVII. században úgy terveztek, hogy alaprajza a Collare dell’Annunziata, a legmagasabb szavojai kitüntetés formáját idézze. A központban a Piazza dell’Annunziata áll, két ikertemplomával, amelyek egymás tükörképei.
Ma, a via Andrea Mensán sétálva (jaj annak, aki „via Maestrának” nevezi, ahogy sokszor tévesen olvasható — ebben a részletben a venariaiak nem ismernek tréfát), ugyanazon az úton járunk, amelyen egykor nemesek és udvaroncok sétáltak. Boltok, bárok és vendéglők között ma is ugyanaz a hangulat érezhető.
Erdők és harangtornyok
Parco La Mandria (kb. 4 km-re a Venaria Reale-tól)
Közvetlenül a Reggia kertjein túl, szinte észrevétlenül, egy másik világba lépünk: a Parco Regionale de La Mandriába. Az 1978-ban védett területté nyilvánított, hatalmas zöld oázisban szarvasok és dámvadak élnek még ma is félvadon. Ősszel akár különleges estéken is részt vehetünk, hogy meghallgassuk a szarvasbőgést — egy ősi élmény, amely Torino közelségével szinte megzavarja az embert.
A parkban áll a Castello della Mandria, a Savoyai-ház egykori vadászkastélya. Bensőségesebb, kisebb és jóval kevésbé zsúfolt, mint a Reggia: körülbelül fél óra alatt megtekinthető, mégis lenyűgöz részleteinek elképesztő állapotával. Ha a barokk termek pompája után nyugodtabb tempóra vágynak, ez a tökéletes hely — és kényelmesen el lehet biciklizni ide egyenesen a királyi kertekből.
Ciriè (kb. 16 km-re a Venaria Reale-tól)
Ciriè egy igazi gyöngyszemet rejt, amely önmagában megéri a kitérőt: a Szent Márton di Liramo román stílusú templomát, amelynek harangtornya egészen a X. századig nyúlik vissza. Szinte biztosan egy ókori római templom alapjaira épült. Belsejében még ma is őrzik két, pogány oltárként használt követ, a bennük kivájt mélyedésekkel, amelyekbe az áldozati állatok vérét gyűjtötték — kifejezetten szokatlan részlet.
A központi Piazza San Giovannin sétálva a Dómmal találkozunk, amelyet 1887-ben nemzeti emlékművé nyilvánítottak, és amely a XIV. századi piemonti gótika kiváló példája.
Aki inkább egy frissebb hangulatra vágyik, annak kötelező megállója a Villa Remmert — a XX. század eleji szecesszió (Art Nouveau) egyik ékessége, melyet Pietro Fenoglio tervezett.
Helyi tipp az utazáshoz: Ha van még idejük, érdemes egy kis kitérőt tenni Lanzo Torinese felé — a Ciriét körülvevő völgyek kapujába. A XVIII. században állítólag itt született a torcetto: egy vékony, kenyértésztából sodort, cukorba forgatott, csepp alakúra hajlított kis sütemény, amelyet régen a közösségi kemencék szájánál sütöttek, amíg a kenyérnek befűtöttek — szinte hőmérőként használva azt. Vajjal készítve különösen omlós és illatos. Ha tehetik, kóstolják meg egy szelet helyi toma sajttal is, amelyet ugyanezekben a völgyekben készítenek még ma is a pásztorkunyhókban.