Úgyis morzsákra hullik

Az összes recept közül ez az, amelyik mintha a néptől jutott volna el a fejedelmekig. Persze, évszázadok alatt biztosan változott — nem tudom, mennyi cukor jutott az 1600-as években egy vidéki házba —, de hittel felvértezve azt hiszem, hogy a hozzávalók szegénysége miatt pontosan így történhetett.

Nem tudom, hogyan, de nálunk, és a 70-es évekről beszélek, egy szép napon megjelentek a sbrisolonék a mai formájukban. Nem tudom megmondani, hogy a pék javasolta-e, vagy az ötlet a mi házunkból indult, de abban a kis világban, amelyben felnőttem, úgy gondolom, megillet minket az elsőszülöttségi jog abban a formában, ahogyan ma is árulják. Annyira, hogy a konkurens étterem téglalap alakban kezdte árulni, kartondobozban; nálunk, akik népiek voltunk, csomagolópapírba csomagolva, durva kötéllel átkötve adtuk.

Aztán jött az óriásmánia, és készült egy körülbelül két méter átmérőjű darab, amely bekerült az újságba is — a világ leghosszabb kolbásza előtt járva az útját.

A sbrisolona jellegzetessége — a neve a dialektus „brisa”, azaz morzsa szóból ered —, hogy nem késsel vágják, hanem törik. És ha ajándékba viszik, ritkán érkezik egyben, de ez nem hiba.

Egy másik dolog, ami talán érdekelheti önöket: sok évvel ezelőtt kezdtük grappával meglocsolva tálalni, néha, hogy még jobban túlozzunk, rummal. És jól illik hozzá. De inkább azt mondom önöknek, hogy egy malvasia vagy a dombok passitója sokkal jobban passzol hozzá.