Nápoly nagyon fontos szerepet játszik az olasz zenében: a dallamosság, a teatralitás és az a képesség jellemzi, hogy merjenek kockáztatni, gyakran nem törődve túlságosan a kereskedelmi szempontokkal, miközben mélyen gyökereznek saját kultúrájukban.

Ha tehát eddig úgy gondoltátok, hogy az olasz progresszív rock csak billentyűs hangszerekből, véget nem érő szvitekől és komoly hangulatokból állt, az Osanna meg fogja változtatni a véleményeteket.

Az 1970 és 1971 között Nápolyban alakult együttes valami mélyen nápolyit vitt bele a progresszív rockba: a színeket, a teatralitást, az improvizációt és mindenekelőtt saját városuk lelkét. A színpadon festett arccal és különleges ruhákban jelentek meg, és minden koncertet valóságos előadássá változtattak. Ez nem csupán zene volt: színház, utca, tiszta energia.

Első albumuk, a L’uomo, 1971-ben jelent meg, és már megmutatta, hogy túl akarnak lépni a hagyományos rock határain. A Milano calibro 9 című filmhez készült filmzene, amelyet Fernando Di Leo filmrendező számára Luis Bacalovval együtt készítettek, pedig azt is megmutatta, hogy az Osanna a progresszív rock megszokott keretein kívül is otthonosan mozog.

Aztán 1973-ban megjelent a Palepoli. És itt válik az Osanna igazán egyedivé. A rock, a jazz, a pszichedélia, a klasszikus zene és a mediterrán hangzásvilág egy képzeletbeli és mégis nagyon is valós Nápolyba vezető utazásban találkozik: az ősi és a modern, a népi és a művelt Nápolyban.

A Palepoli egy ellentmondásokkal teli várost mutat be: néha kemény és erőszakos, mégis ritka szépségű, anélkül, hogy megpróbálná megnyugtatóbbá vagy képeslapra illővé tenni. Az Osanna a nápolyi dallamosság hagyományát egy másik irányba viszi, és leplezetlenül mutatja meg a város valódi ellentéteit.

És nem ők lesznek az egyetlenek, akik ezt teszik. Nápoly továbbra is olyan zenészeket ad majd Olaszországnak, akik képesek ötvözni a hagyományt és a modernitást, a dallamosságot és a kísérletezést, a népi kultúrát és a zenei kutatást.

Ezért az Osanna az 1970-es évek olasz zenéjének egyik legérdekesebb története. Nem egyszerűen lemásolták az angol progresszív rockot: magukhoz vették, és valami olyanná alakították, ami talán csak itt születhetett meg.

Hallgassátok meg a Palepolit. Aztán mondjátok meg, nem érzitek-e benne Nápolyt.