A Pooh furcsa helyet foglal el ebben a válogatásban, és őszintén mondom: nem voltak underground, minden olyanok voltak, ami nekem nem tetszhetett — mégis minden lemezük a slágerlisták élére került. Ma már őszintén elismerem az intelligenciájukat, és főleg azt, hogy tudták, hogyan kell úgy manipulálni a hangjegyeket, hogy azok akaratlanul is bekerüljenek a fejedbe, és ott is maradjanak — s ma is ott vannak. Egyszerűen ők voltak minden idők legnagyobb kereskedelmi sikerű olasz pop-rock együttese.

Tévedtem, vagy legalábbis részben tévedtem. Az érzelmes dalok mögött, amelyek mindenhol szóltak, az állami rádióban éppúgy, mint az esküvőkön, egy olyan együttes állt, amely ritka pontossággal tudott dallamokat írni, és amely az évek során képes volt újra és újra megújulni anélkül, hogy elvesztette volna a közönségét. Nem voltak lázadók, de jók voltak, a színpadon is, és idővel megtanultam különbséget tenni a kettő között.

Ami végül megmarad, az az, hogy generációm minden bulijában, előbb-utóbb, felcsendült egy Pooh-dal — és mindenki, még a hozzám hasonló sznobok is, fejből énekelte.