Ha ki kellene választanom egy lemezt, hogy egy magyarnak elmagyarázzam, mit jelentett fiatalnak és ambiciózusnak lenni az 1971-es Olaszországban, a „Concerto Grosso per i New Trolls”-t választanám. Szinte véletlenül született — Luis Bacalov egy film, „La vittima designata” filmzenéjét kellett megírja, és a producer, Sergio Bardotti ötlete volt, hogy hagyományos zenekar helyett ezekre a genovai fiúkra bízza a feladatot. Az eredmény olyasmi lett, amit Olaszországban addig senki sem hallott: egy kis rockegyüttes, amely egy teljes zenekarral folytatott párbeszédet, a XVIII. századi barokk concerto mintájára, ahol a vonósok finomsága összeütközött a torzított gitárokkal és a Hammond orgonával. Az „Adagio (Shadows)”, amelyet Jimi Hendrixnek ajánlottak, valószínűleg az egész olasz progresszív rock legikonikusabb száma.

De a New Trolls nem progresszívként indult. Első albumuk, a „Senza Orario e Senza Bandiera” 1968-ból, Fabrizio De André-val közösen íródott — ez volt az első valaha készült olasz koncepcióalbum —, és már ott is látszott egy olyan együttes, amely képes volt összefogni az olasz dallamosságot a rockos ambícióval, még mielőtt igazán a progresszív irányzat felé fordult volna.

Aztán jött a hanyatlás, vagy talán helyesebb lenne azt mondani: a szétforgácsolódás — mert a New Trolls sosem oszlott fel igazán, inkább megsokszorozódott. Maga Vittorio De Scalzi nevezte őket, nem minden irónia nélkül, „a legveszekedősebb olasz együttesnek”: az évtizedek során megszületett a La Storia dei New Trolls, az Il Mito New Trolls, a La Leggenda New Trolls — mind különböző formációk, amelyek ugyanazt az örökséget követelték maguknak, gyakran ugyanazokkal a zenészekkel, akik szétváltak, majd újra egyesültek, mindig új kombinációkban.

Végül egy olyan lemez marad, amely több mint ötven év után is folyamatosan felcsendül, újraírják, valódi zenekarokkal viszik turnéra — bizonyítéka annak, hogy egy csapat genovai fiatal fiú ambíciója az 1970-es években egyáltalán nem volt túlzás.