Volare oh oh! Az első repülésem, egy római expedíció és néhány szalámi
«Volare, oh oh… cantare, oh oh oh oh… nel blu dipinto di blu!»
Akkoriban, sok-sok évvel ezelőtt, mint minden gyereket, engem is rendszeresen felállítottak egy székre, hogy verset mondjak, viccet meséljek vagy Modugnót énekeljek.Szégyenemben fülig vörösödve, esetlenül, mint egy idomított majom, szerepeltem a rokonok és barátok előtt, akik rajongva néztek, miközben a szüleim minden alkalommal noszogattak, ha elakadtam.
Szerintem a cirkusz is így született.
Számomra azonban az igazi repülés tíz- vagy tizenegy éves koromban kezdődött, amikor apám elhatározta, hogy expedíciót szervez Rómába. A társaságot a bátyám, egy beházasodott nagybácsink – pontosabban anyám egyik unokatestvérének a férje, akit nagyon szerettünk, és szinte családtagnak számított –, valamint természetesen én alkottuk. De ez már egy másik történet.Az expedíció célja nagyon egyszerű volt: mantovai szalámit és Lambruscót vinni apám két barátjának,Corrado Caglinak és Cesare Zavattininek.
Ha nem tudjátok, kik voltak, keressetek rá a nevükre a Google-ben. Megéri.
Nem tudom, miféle őrült ötlettől vezérelve döntött úgy apám, hogy repülővel megyünk Rómába, a veronai Villafranca repülőteréről indulva. Ez akkoriban újdonságnak számított. Nem tudom, hogy valaki mesélt-e neki róla, vagy egyszerűen csak meg akart szabadulni tőlünk néhány napra. Még ma sem értem, hogyan jutott eszébe ez az ötlet.Abban az időben az ismerőseim között szerintem egyetlen ember sem akadt, aki valaha repülőn ült volna. Én természetesen semmit sem tudtam a repülésről, azon kívül, amit időnként a televízióban láttam: többnyire rémisztő képeket, amelyek egyáltalán nem nyugtattak meg.
A mai villafrancai repülőteret osszátok el ezerrel, és talán még az is túlzás. Egy kis házikó és egy aszfaltcsík. Szerintem még a Budapest melletti budaörsi repülőtér is nagyobb volt.Gyalog indultunk a repülőgép felé, ahogy egyébként ma is sok repülőtéren történik. EgyFokker F27-es, kétmotoros, légcsavaros gázturbinás repülőgép várt ránk.
Nem emlékszem, hogy különösebben bizonytalannak éreztem volna magam a repülés alatt. Legalábbis addig, amíg felejthetetlen módon meg nem tapasztaltam, mit jelent alégörvény okozta hirtelen zuhanás, amit olaszul „vuoto d’aria”-nak neveznek.Gyakorlati lecke volt, mindenféle magyarázat nélkül.A bátyámat annyira megviselte az élmény, hogy néhány katonai parancsra teljesített repülőutat leszámítva egészen pár évvel ezelőttig nem volt hajlandó újra repülőre szállni.Én ezzel szemben továbbra is repültem. Sokkal rosszabb helyzeteket is átéltem.Mindenesetre épségben megérkeztünk Rómába.
A repülőtér kijáratánál egy köpcös emberke lépett oda a nagybátyámhoz, és szinte lopva megkérdezte, szükségünk van-e taxira, hogy bejussunk a városba. A nagybátyám beleegyezett, mire az ember azonnal felkapta a csomagjainkat, olyan természetességgel, mintha egy rokon jött volna értünk.Csak később jöttem rá, hogy feketetaxis volt.
Rövid alkudozás után egész nap a rendelkezésünkre állt, és talán még másnap is. Emlékszem, hogy még a Castelli Romani vidékére is elvitt minket, ahol egy trattoria szabadtéri részén ebédeltünk.Meghívtuk, hogy üljön le velünk, de visszautasította. Inkább azt kérte, hogy adjuk oda neki az ebéd árát.Ez is megmaradt bennem.
Egy olyan panzióban szálltunk meg, amelyet egy régi római bérház harmadik emeletén alakítottak ki. A nagybátyám a háború után fedezte fel, és láthatóan szívesen tért vissza oda. Ma visszagondolva arra gyanakszom, hogy mielőtt panzió lett belőle, bordélyház lehetett.De ez csak az én feltételezésem.
Az akkori panziók nem olyanok voltak, mint amilyeneket ma ismerünk. Nem egyszerűen olyan helyek voltak, ahol néhány éjszakára meg lehetett szállni. Voltak, akik állandóan ott éltek, a maguk szokásaival, napirendjével és apró szertartásaival.A panzióról furcsa emlékem maradt:ma is fekete-fehérben látom, mint egy régi filmet. Főleg a vacsora szertartására emlékszem, amelyre meghatározott időpontban került sor, az összes lakóval, ha jól emlékszem, egyetlen asztal körül.Nőkre nem emlékszem, csak férfiakra, mindannyian szigorúan zakóban és nyakkendőben. És emlékszem egy összetéveszthetetlen illatra, a Brylcreem hajpomádé illatára, amelyet a nagybátyám is használt, és amely mintha minden valamirevaló úriembert elkísért volna abban az időben.Egy világ, amelyet ma már elképzelni is nehéz.
Elérkezett az idő, hogy teljesítsük utazásunk tulajdonképpeni célját: átadjuk a szalámikat és a Lambruscót.
Cesare Zavattini az otthonában fogadott minket. Engem és a bátyámat természetesen cukorkával kínáltak, miközben a felnőttek a maguk dolgaival foglalkoztak.Emlékszem, hogy röviden körbevezettek a lakásban, és főleg arra a megdöbbentő mennyiségű apró képre, amely a falakon függött. Valóságos sokaság.Akkoriban természetesen nem foglalkoztam különösebben a dologgal. Tízéves voltam, néhány cukorkával a zsebemben, és egészen más dolgok érdekeltek.
Corrado Caglinál viszont kissé másképp alakult a fogadtatás.Az ajtót egyik munkatársa nyitotta ki nekünk, selyemköntösben.A bátyámmal, mint két igazi világfi, azonnal összenéztünk, és cinkosan elmosolyodtunk. Az égvilágon semmit sem értettünk, de úgy éreztük, mindent értünk.Aztán megérkezett a Mester, aki a bejáratnál fogadott minket. Újabb cukorkák, néhány szó, sok üdvözlet apának, és a küldetés teljesítve.Néhány évvel később, nem sokkal a halála előtt Cagli elküldte apámnak a róla készített portrét.
Még néhány napig Rómában maradtunk, éppen elég ideig ahhoz, hogy elkészüljenek a kötelező fényképek a műemlékek előtt. Ezekről a látogatásokról meglehetősen homályos emlékeim vannak, ahogy az gyakran előfordul azokkal a dolgokkal, amelyeket gyerekként kötelező megnézni, mert a felnőttek fontosnak tartják őket. A visszaút hosszabb volt, de határozottan nyugodtabb:vonattal mentünk.Arról az útról semmi másra nem emlékszem. Ami, az odaúti repülés fényében, valószínűleg jó hír.
A következő években még sokat repültem, kontinenseket szeltem át, és a régi Fokkerénél sokkal rosszabb turbulenciákat is átéltem. De az első repülésem emléke megmaradt, a feketetaxissal, a fekete-fehér panzióval, a hajpomádé illatával, a cukorkákkal és azokkal a szalámikkal együtt, amelyek fél Olaszországot átszelték. És az olasz kultúra két meghatározó alakjával, akikkel a saját otthonukban találkoztam.És ki gondolta volna, hogy az egész egy széken kezdődött, ahol a rokonok előtt kellett énekelnem.
«Volare, oh oh…»
Egy dal, amely akaratunk ellenére szinte Olaszország második nemzeti himnuszává vált, és amelyet az egész világon ismernek.Pedig, ha pontosak akarunk lenni,nem Volare a címe.Az igazi címeNel blu, dipinto di blu.De különben is, kit érdekel? Sosem szerettem ezt a dalt, és azóta is csak részegen énekeltem.Ad majora.
Tetszett a történet? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy a következőről se maradj le!
Hírlevél