Assisi — Egy ember nyomában, aki mindenről lemondott
Assisi már messziről látszik, még mielőtt odaérnénk — fehéren és rózsaszínben a Subasio oldalában, mintha lebegne. Itt született egy ember, aki mindenről lemondott: gazdagságról, családról, még a ruháiról is, hogy a szegénységet életformaként ölelje magához. Ferenc nem csupán egy szerzetesrendet alapított — örökre megváltoztatta, ahogyan a Nyugat a hitről, a természetről, az egyszerűségről gondolkodik.
A nevét viselő bazilika, Giotto freskóival, Olaszország egyik legtöbbet látogatott helye, de elég néhány utcával odébb menni, hogy megtaláljuk azt a csendet, amelyet ő is keresett: köves sikátorok, olajfák, a völgyből felszálló szél. Assisit nem meglátogatja az ember. Átmegy rajta, lábujjhegyen.
Fent és lent
Két bazilika van, egyik a másik fölött, és én az alsót szeretem jobban. Sötét, alacsony, szinte fojtogató — Cimabue és Simone Martini az árnyékban festenek, nem a fényben, mintha még a művészetnek is térdre kellene ereszkednie, mielőtt megszólal. Fent kitárul a tér, és Giotto megírta a művészettörténetet: huszonnyolc jelenet Ferenc életéből, az első alkalom, hogy a festészet mesél, nem csupán jelképez — valódi arcok, valódi mozdulatok, már nem csak távoli ikonok. Gyönyörű, valóban, és ezt még az is érti, aki semmit sem tud a művészetről.
De a kriptába leereszkedve, Ferenc dísztelen sírja előtt válik a hely komollyá. Ő azt kérte, hogy a puszta földbe temessék, semmi nélkül. Föléje két, a kereszténység legdíszesebb és leggazdagabb templomai közül valót építettek. Ezt a paradoxont senki nem kérte tőle. Mi visszük tovább, akaratlan örökösei, akik ide jövünk lefényképezni a szegénységet, kicsípve magunkat.
Én szórakozottan léptem be, ahogy egy múzeumba lép be az ember. Elhallgatva jöttem ki, ahogy valami egészen másból jön ki az ember.
Az erdő
Az Eremo delle Carceri nem egy célpont, hanem egy menekülés — talán ezért szeretem jobban, mint a bazilikát. Három kilométer felfelé a Subasio tölgyesein át, a levegő minden kanyarban hidegebb lesz, és rögtön érthetővé válik, miért járt fel ide Ferenc: mert még Assisi, a legszegényebb és legegyszerűbb város is, egy ponton túl már túl zsúfoltnak, túl zajosnak, túl emberinek tűnt neki.
A cellák az élő sziklába vájva, apróra, egyetlen testnek méretezve. Az ebédlő egy sötét barlang. Semmi monumentális nincs benne, és pontosan ez ragadja meg az embert leginkább a bazilika után: itt nem azért építettek, hogy lenyűgözzenek, hanem hogy eltűnjenek a világ elől. Azt mondják, Ferenc ezekben az erdőkben beszélt egy farkassal, még a mindenki által ismert, híresebb gubbiói farkas előtt. Nem tudom, igaz-e — a szentek legendáit fenntartásokkal kell kezelni —, de a csend, amely idefelé jövet hallható, az valódi, és ma is tart, csak a szél zavarja meg a tölgyek között és egy-egy madárhang.
Aki a bazilikát keresi, a művészetet találja meg. Aki Ferencet keresi, annak talán ide kell felkapaszkodnia, fáradt lábbal, kifulladva.
Assisi hosszú árnyéka
A kő, amely alkonyatkor lángra gyúl – Spello (12 km Assisitól)
Ha Assisi teljesen fehér és rózsaszín, akkor Spello csak rózsaszín — a Via Consolare kövei olyan meleg árnyalatot kapnak, hogy délután végén szinte maguktól gyulladnak fel. Kisebb, kevésbé látogatott, kevésbé „fontos”: és talán éppen ezért igazabb. Itt festette meg Pinturicchio a Cappella Baglioniban az egyik legszebb freskóciklusát, egy templomban — a Santa Maria Maggioréban —, amelyet egyetlen nemzetközi útikönyv sem tesz az első helyre, pedig megérdemelné.
Spello a virágokból él, szó szerint: júniusban, az Úrnapi Infioratán, az utcák kézzel megrajzolt szirmokból font szőnyeggé válnak, egy éjszakai, közösségi munka, amely órákig tart, és mindössze egy napig él — aztán a szél és a lábak elviszik. És pontosan ez a lényeg. Nem mindent kell megőrizni. Némely dolgot csak meg kell élni, egyszer, majd hagyni, hogy eltűnjön
Ahol Ferenc a madarakhoz beszélt – Cannara (9 km Assisitól)
Cannarának nincs bazilikája, nincsenek híres freskói, és így is van jól. Van viszont hagymája — a Topino menti földeken termesztik évszázadok óta, édes, szinte könny nélküli, ellentétben a többi fajtával —, és van egy vására, augusztus végén, amely az egész falut egyetlen szabadtéri asztallá alakítja. Nem turistáknak kitalált folklór: paraszti hagyomány, amelyet a cannaraiak elsősorban maguknak ünnepelnek.
Van egy kapcsolat Ferenccel is, kevésbé ismert, mint a bazilika, de éppolyan valódi: a hagyomány szerint Cannara közelében, a mezőkön mondta el a szent híres madárprédikációját, mielőtt továbbindult Bevagna felé. Egy kis falu, egy átutazó szent, egy hagyma, amely identitássá vált. Umbria néha éppen ez: apró dolgok, komolyan véve.
Helyi tipp az utazáshoz: Menj el a San Ferenc-bazilikához reggel kilenc előtt, amikor a turistabuszok még nem érkeztek meg, és a fény alacsonyan süt be az üvegablakokon. Ne feledd: a bazilikában mindenkinek — nyáron is — takarnia kell a vállát és a térdét, hozz magaddal valamit, amit felvehetsz, különben nem engednek be. Ha teheted, kerüld a vasárnapot: ez a szervezett zarándoklatok napja, és a sor akár órákig is tarthat.
Vacsorára a Le Terrazze di Properzio az egyik legszebb kilátást kínálja Assisire és az umbriai völgyre, gondosan elkészített, tájegységi konyhával. Indulás előtt pedig érdemes benézni az Antica Farmacia della Porziuncolába, a Santa Maria degli Angeli-szentély területén: a ferences testvérek régi hagyománya szerint készült gyógynövény- és élelmiszertermékek, amelyek bevétele ma is a rendházuk jótékonysági munkáját támogatja.