A kalapács az óvodától az egyetemig – 2. rész
Felnőtté válásom első mérföldköve az elemi iskolai záróvizsga volt. Tízéves voltam, nem sokkal később töltöttem be a tizenegyet. Átmentem. Ez nem volt magától értetődő: néhány osztálytársam évekig ott ragadt, amíg a tanító úgy nem döntött, hogy mehetnek dolgozni, további kulturális károkozás nélkül. Akkoriban tizennégy évesen már el lehetett menni dolgozni, legalábbis a földekre vagy inasnak egy műhelybe. Sok családnak a tanulás jelentette a társadalmi felemelkedést, de kevesen engedhették meg maguknak, hogy a gyerekük tizenkilenc vagy huszonöt éves koráig a könyvek fölött üljön.
Ajándékba háromsebességes biciklit kaptam. Az igazi győzelem azonban számomra a hosszúnadrág volt. Tízéves koromig rövidnadrágban jártam, mint egy Pál utcai fiú, fájdalmas következményekkel, főleg télen. Próbáljátok ki, milyen, amikor egy hógolyó egyenesen a térdetekbe csapódik, amely már amúgy is vizes és tűzpiros.
És a Pál utcai fiúkkal való hasonlóság itt még nem ért véget. Az iskola elvitt minket megnézni a filmet, mi pedig a környékbeli barátaimmal rögtön megalapítottunk egy kis szervezetet. Hierarchikusat. A nagy cégek bérházakat építettek a munkásaiknak: a közelemben ott volt a vasutasoké és a papírgyáré, a főkereszteződéstől kétszáz méterre pedig a Polichimicónak, a vegyi üzemnek a munkásgyerekei nőttek fel. Szép kis rivalizálás alakult ki, amely Molnár regényének végső csatájához hasonló összecsapásba torkollt. Verekedés, földgolyók zápora, köpőcsövek, ökölcsapások, egy kis erőd védelmében, amelyet a focipályánkon felhalmozott földkupacokon alakítottunk ki. Épp a csatornát építették, ami a faluban addig még nem volt. Végül, amikor begyógyultak a sebek, összefogtunk, hogy szembeszálljunk a szomszéd falvak bandáival. Huszadik századi törzsi csoportok. Amikor legutóbb visszamentem a környékre, elmentem megnézni a kis pályát, ahol fociztunk, és ahol az összecsapás történt. A fű nagyon magasra nőtt. Évek óta nem játszott ott senki.
De térjünk vissza a nadrághoz. Anyám belátta, hogy nincs mit tenni: a városba fogok járni iskolába, minden reggel busszal, és nem járkálhatok tovább úgy, mint egy kisgyerek. Kezdtem felnőni. Vékony pihe ütközött ki az orrom és a felső ajkam között; bajusz lett belőle, aztán egy rövid ideig szakáll, és harmincöt évesen megszabadultam tőle.
Aztán eljött az első iskolanap. Az elemiben elég volt egy táska két könyvvel; a scuola mediában, ami nagyjából a magyar felső tagozatnak felel meg, tonnaszám jöttek a könyvek, minden tantárgyhoz egy. Komolyra fordult a dolog, komolyan kellett tanulni. Ez pedig, sajnálom, nem sikerült. Soha.
A sors fintora, hogy nekünk, falusiaknak a város legrangosabb iskolájába kellett beiratkoznunk, oda, ahová a város krémje járt. Négy-tíz kilométerről érkeztünk: a várost akkor még szántóföldek vették körül, ma beton. Nekik viszont parasztgyerekek voltunk, és hamar rájöttünk, hogy páriák vagyunk. Nem a főkapun engedtek be minket, hanem egy hátsó ajtón, szemben a régi, omladozó zsidó gettóval, egy elhagyott szárny nagy nehezen kialakított termeibe. Az „I” osztály, a legutolsó. Fiúosztályok, és mivel buktattak, voltak köztünk már tizenhat éves fiúk is, akik többet számítottak, mint a pedellusok.
Szemben azzal, amit gondolnátok, nem ők szoktattak rá a dohányzásra, ami egyébként nem is ízlett. Az első cigarettára egy lány vett rá: ő volt az egyetlen, akinek ez sikerülhetett. A cigarettát aztán több mint ötven évig cipeltem magammal, bőséges mennyiségben. De itt vagyok, és amíg kedvetek tartja, még zavarni foglak benneteket.
