A kalapács az óvodától az egyetemig – 1. rész
Bemutatkozom, de csak azért, hogy az iskoláról és a saját tanulmányaimról beszéljek, arról, hogyan neveltek és tanítottak Olaszországban a születéstől addig, amíg abbahagytam a tanulást, vagy inkább arról, hogyan oktattak engem.
1959-ben születtem Mantovában, a terhesség nyolcadik hónapjában. Kapálóztam? Nem, kis híján élettelenül jöttem a világra, néhány szövődmény miatt, de itt vagyok. Az emlékeim fekete-fehérek, részben azért is, mert a fényképeim fekete-fehérek, és a televízió meg a filmek nagy része is még fekete-fehér volt. A születéskori gondok ellenére is lánynak kellett volna lennem: akkoriban érzésre mentek, a has alakjából, vagyis tippeltek, de fiú született. Hónapokig tartó női névkeresés ment füstbe, így rám aggatták az első nevet, ami eszükbe jutott. A mai napig sem tudom, kiét. De hát nem jártam rosszul.
Huszonkét hónappal később megérkezett az öcsém, hogy bitorolja a trónomat. Anyám azt mesélte, hogy megkérdeztem, mit keres az ágyamban, és hogy itt marad-e, mint bármelyik kisgyerek, akit a TikTokon látni. Bosszúból éjszaka felébredtem, elloptam a cumiját, és megríkattam. Ez volt az előjátéka az örökös veszekedéseinknek, amelyek nagyjából tizenhat éves koromban értek véget. És veszekedés alatt azt értem, hogy mindennap összeverekedtünk. A csaták íratlan szabályok szerint folytak: csak karra mérhettünk ütéseket, úgyhogy a karom lila volt. De az utókor kedvéért megjegyzem, hogy egyszer arcon ütött, és újra összevesztünk a szabálysértés miatt. Pedig a szabályok nem voltak leírva. De térjünk vissza az oktatáshoz.
Hároméves koromban kezdtem az óvodát az apácáknál: kék kötényke fehér gallérral, amelyre egy kalapács volt rajzolva, ez volt a jelem. Sok gyerek volt, jobb volt jelet használni, mint nevet. Az udvarban egy hatalmas vadgesztenyefára emlékszem. Menza nem volt, csajkát vittünk magunkkal az óvodába. Anyám azt állította, hogy az apácák elorozzák a húsomat, és ömlesztett sajtot adnak helyette. Volt egy szertartás is, amit nem viseltem el, azért találták ki, hogy ne játszhassunk: a délutáni szunyókálás. A fejünket le kellett hajtani a padra, és aludni. Nekem nem sikerült, és a főnöknő, akinek a nevét a sírba viszem, elfenekelt. Pressede nővér. Végül arra is emlékszem, hogy az apácák mellett ferences szerzetesek is jártak hozzánk, és adtak egy lapocskát négyzetekkel, bennük kiszínezendő liliomokkal. Minden jócselekedet után kiszínezhettünk egy liliomot. Ezeket az apró jócselekedeteket fiorettinek nevezték. Természetesen csaltam.
A tanév mindig október elsején kezdődött, és június vége felé ért véget. Öt évig ugyanaz a tanító, aki a szülők helyét vette át, a büntetésekben is. Szeptemberben kellett javítóvizsgát tenni azokból a tantárgyakból, amelyekből erre köteleztek. Ez a gond a középiskolában még rám vár. Az első osztályt Paraluppi tanítónőnél kezdtem. Nem tudom, hogyan emlékszem még a nevére. Fekete iskolaköpeny volt kötelező mindenkinek, fehér gallérral és masnival: kék a fiúknak, rózsaszín a lányoknak. Reggelente alapos testi szemle: a körmök, a nyak és a fülek tisztasága. Bár már léteztek golyóstollak, nem tudom, miért, talán a tintaárusok miatt, mártogatós tollal kellett írnunk. Ennek következménye: tonnányi itatóspapír, örökké piszkos kéz, a ruhákról nem is beszélve, mert a gyerekek elegáns módon a ruhájukba törölték a kezüket. Az iskolát egy ösvényen közelítettük meg, amely a házunk mögül indult, mezőkön vezetett át, és amelyet azok tapostak ki, akik előttünk jártak. Emlékszem a régi padokra: az ülőke egybe volt építve a paddal. A csengőnek mindenütt ugyanaz volt a hangja: felszabadító.
Költöztünk, és rövid időre a nagyanyámhoz kerültünk, aki az iskola gondnoka volt. A nagyanyám az iskola földszinti termei fölött lakott. Három tanterem volt és öt osztály, így két teremben összevont évfolyamok ültek együtt. Én, a városi paraszt, megdöbbentem a zsúfoltságon és azon, hogy csak az ötödikeseknek volt saját tantermük.
Az iskola régi volt. 1904-ig a tankötelezettség kilencéves korig tartott, nagyjából az elemi harmadik osztályáig, és csak 1923-tól lett öt évfolyamos az elemi iskola. Utána munkaképesnek számítottál, vagy inkább már előtte is annak. Röviden: száz évvel ezelőtt gyereknek lenni nem volt sétagalopp. Az iskolát ma, a születések folyamatos csökkenése miatt, társasházzá alakították.
Aztán új tanítóval, Pivával kezdtem az iskolát, új osztálytársakkal és barátokkal. A legfontosabb tény az volt, hogy akkoriban az elemiben is megbuktattak, így előfordulhatott, hogy túlkorosak ültek veled egy osztályban. Például az egyik osztálytársam motorbiciklivel jött, tizennégy éves volt, és, esküszöm nektek, feleségül vett egy tanítónőt. És az emlék egyre élesebb: a tanítónőkkel ellentétben a férfi tanítók nem finomkodtak, és a testi fenyítés mindennapos volt. Emlékszem Olivari tanítóra, aki néha túlzásba vitte. De senki sem helytelenítette a büntetéseit. Annyit el kell mondani, hogy a mai helyzettel ellentétben, ha a szülő megtudta, hogy az iskolában megbüntettek, biztos lehettél benne, hogy a többit otthon kapod meg.
Még egy szempont: a fiúk és lányok szétválasztása kezdett megszűnni, és együtt töltöttük a szüneteket. Bevallom, kínos helyzetek adódtak, de a hormonok, legalábbis akkoriban, elkezdték a dolgukat.
Takarékosságra is tanítottak: október 31-e a takarékosság napja volt, és az ötödikes gyerekek ajándékba kaptak egy fémperselyt, oldalt egy lyukkal a papírpénznek, tetején pedig egy visszahúzható fülekkel ellátott nyílással az érméknek. Csak a bankban lehetett kinyitni egy különleges kulccsal. Mellé járt egy füzet a befizetések feljegyzésére. A legtöbb esetben így végződött: elkezdtük beletenni a pénzt, aztán csipesz és csavarhúzó segítségével megpróbáltuk kihúzni a papírpénzt, egészen a végleges feltörésig. De szép kezdeményezés volt azoknak, akik hittek benne.
Végezzünk az elemivel. A Cardone iskola is, amely az ötödik osztályig befogadott, végül társasházzá vált. Vége a gyereklármának, vége a csengőszónak, vége a hazafelé rohanásnak. Szomorú? Nem, ez az élet.
Folytatjuk…És utána?
A kalapács az óvodától az egyetemig – 2. rész
Tetszett a történet? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy a következőről se maradj le!